Anyám sosem értékelte apámat, nem csoda, hogy elhagyta - ahogy te is engem…

Nem olyan régen még azt gondoltam, én teljesen más vagyok, mint az anyukám. Merőben másként viselkedem majd a párommal. Ám csakhamar kiderült, hogy ez nem így van, és folyamatosan ugyanazokat a hibákat követem el, mint ő.

A legutóbbi párom már például tudta, hogy reggelente jobb, ha hozzám sem szól. Pedig sokáig azt gondoltam, velem könnyű az együttélés, mégis kiderült, hogy ez egyáltalán nincs így. Úgy, ahogy anyukámnak is, nekem is van egy csomó rossz szokásunk. Hozzá hasonlóan én is úgy adok ki magamból minden feszültséget, hogy a páromra támadok. Igazából szinte bármilyen apróság miatt. Leggyakrabban azért, mert valamit teljesen másként csinál, mint ahogy azt én elképzeltem.

Bármennyire is fura, az én családom egy mini olasz család. Anyukám "ami a szívén az a száján" típus, aki nem rejti véka alá a véleményét. Mivel nem tartja magában a gondolatait, annak sokszor az éppen mellette lévő ember látja kárát. Legtöbbször pedig ez az ember az apukám. Rajta csattan az ostor. Az meg, hogy ki mennyit bír és tűr, már egy másik téma.

Pétert, - akivel csaknem 3 évig voltunk együtt - nagyon lefárasztotta a harcaink sokasága, az állandó duzzogásom és sértődékenységem. Emiatt aztán napokig nem szóltunk egymáshoz.

Az állandó küzdelmeink pedig lemerítették az energiatartalékainkat. Próbáltam ezen változtatni, de abban a pillanatban, amikor dühös lettem, nem gondolkodtam semmin. Olyankor mintha kikapcsolt volna az agyam, vagy elöntött volna a vörös köd és támadásba lendültem. Mint egy fenevad, aki éppen harcra kész állapotban van. Tomboltam, ordítottam és mindent kiadtam magamból. Ezzel szemben Peti csak tűrt és tűrt egészen addig, amíg rá nem jött arra, hogy nem bírja tovább cérnával.

Azon a bizonyos napon pedig elém állt és mindent a nyakamba zúdított. Az addig ki nem mondott szavak csak úgy záporoztak felém. Szinte földbe gyökerezett lábbal álltam egy helyben és potyogtak a könnyeim. Abban a pillanatban szembesültem azzal, hogy pont ugyanúgy viselkedtem Petivel, ahogy az édesanyám is az édesapámmal. Nagyon szégyelltem magam mindenért. Nem gondoltam volna, hogy Petiben ennyire mélyen gyökeret eresztenek majd a szavaim. Ez volt az utolsó beszélgetésünk, mielőtt összepakolt volna és elhagyta a közös otthonunkat. Nem tudtunk elbúcsúzni sem egymástól, mert még órákkal később sem tudtam megszólalni, és csak ültem szótlanul az üres konyhában, miután Peti összecsomagolta a bőröndjét és elviharzott.

Nyitókép: Shutterstock