"Olyan vagy, mint az anyád" - húsba vágó és vérig sértő, de sajnos igaz

Kamaszként mindenki megfogadja, hogy ő bizony másképp fog élni, gyereket nevelni, vagy egyszerűen csak létezni, mint a szülei. Felnőve azonban ez mégsem mindig sikerül. Miért? Azért, mert olyanok vagyunk mi is, mint ők. Megtanultuk azokat a rossz mintákat, és ha ezt nem ismerjük be, akkor olyanok is maradunk. 

Olyan vagy, mint az anyád -  ismerős mondat? Vajon hányan és hányszor hallják ezt az ominózus kijelentést életük során a párkapcsolatukban? Fájó szavak, húsba vágóak, hiszen éppen a leggyengébb, legsebezhetőbb pontunkra mutatnak rá, arra a legbenső félelmünkre, amivel nemhogy nem szívesen szembesülünk, de a legszívesebben elrohannánk magunk elől, lehetőleg egyszerre a szélrózsa minden irányába.

Ismerős ugye az alap felállás: kamaszként, fiatal felnőttként kritikus szemmel figyeljük a szüleinket, családtagjainkat, lézeréles szemmel és érzésekkel azonnal kiszúrjuk, mi az, ami fals, ami nem működik, ami nyilvánvalóan rossz minta, és máris nagy mellénnyel hangoztatjuk, mi ezt biztosan máshogyan fogjuk csinálni, és borítékoljuk, mi nem választunk olyan párt magunknak, mint az anyánk, az apánk. Különösen igaz ez abban az esetben, ha kifejezetten negatív mintákat látunk otthon, amelynek a következményeit szeretnénk elkerülni.

A dolog mégsem ilyen egyszerű. Ugyanis a generációs minták úgy működnek, hogy szó szerint a vérünkbe ivódnak, a genetikánkká válnak, ráadásul a szülői minták bevésődése a legerősebb inger, ami csak érhet bennünket.

Mit jelent ez pontosan?
Minden családnak megvan a maga sajátos érzelmi-, gondolati- és cselekvő mintarendszere, a csak rájuk jellemző mátrix. Ebben a mintázatban az összes szereplő egy konkrét játszmát játszik, akár a tudatában van ennek, akár nincs. A családtagok az azonos helyzetekre, szituációkra, minden esetben ugyanúgy reagálnak, s nem jönnek rá arra, miért futják újra és újra ugyanazokat a köröket, a negatív mintát ismétlik, hiszen a kiváltó lelki okot, és a megoldási kulcsot, mely a változáshoz vezet, nem ismerik fel.
Egy gyermek utánzás útján tanul. Ez azt jelenti, hogy megszületése pillanatától figyeli a szüleit, a körötte lévőket, szívja magába mindazt, amit lát, tapasztal, s mivel csak ezt ismeri, ezt fogja követendő példának látni.

Forrás: Shutterstock

Ha egy mintázatot sokáig követünk, érdekes dolog történik: az agysejtek között elektrokémiai kapcsolatok, hidak alakulnak ki, s ahány esetben azonos szituáció történik, ez a híd azonnal működésbe lép, magával hozva a sémaszerűen működő mechanizmust, főleg abban az esetben, ha negatív élményről beszélünk. Ez olyan hormonális és fizikai, érzelmi reakciókat vált ki, hogy annak, aki nem ismeri magát, esélye sincs arra, hogy máshogyan reagáljon, mint ahogy megtanulta. Ebben az esetben hangzik el egy másik kulcsmondat: hiába szeretnék változtatni, egyszerűen nem megy, mindig ugyanazt csinálom, pedig szenvedek tőle.

Ekkor fordul elő, hogy ugyanolyan társat választunk, mint az édesanyánk, az édesapánk, vagy akár a nagyszüleink. Sokan kérdezik tanácsadások során, miért ismétlem mindig ugyanazt, miért nem tudok megváltozni, miért reagálok mindig ugyanúgy, pedig tudom, hogy nem vezet megoldásra?
A válasz egyszerű: azért, mert a bevésődés rendkívül erős, és csak ezt az egy reakció mintát ismeri a kérdező.

Ahhoz, hogy változni, változtatni tudjunk, több lépcsőfokon végig kell sétálnunk.
Legelőször fel kell ismernünk, mi az, ami nem jól működik, mi az, amin változtatni kell. Beismerni azt, hogy a szüleink - akiket szeretünk és felnézünk rájuk -, esendőek, hibáznak, beleragadnak a saját negatív köreikbe, megoldatlan feladataikba, nagyon nehéz és fájdalmas, de fontos tudni közben is, ez egyáltalán nem azt jelenti, nem szeretjük őket, sőt. Ekkor leszünk képesek először tisztán látni, ez pedig az első lépés ahhoz, hogy változni tudjunk.
A második lépcsőfok annak beismerése, hogy bármennyire is szeretném hinni magamról, képes leszek máshogy csinálni, máshogyan választani, minden erőfeszítésünk sikertelen.
A harmadik lépés, keresni kell egy másik, pozitív mintát, majd a megfelelő technikával, módszerrel ki kell cserélni a régivel, s el kell kezdeni gyakorolni, egészen addig, amíg készség szinten nem kezd működni az új rendszer.

Ennek következtében az az idegsejtek közötti kapcsolat, ami a régi mintához kötődött, fokozatosan eltűnik, leépül, miközben az új híd épül és erősödik, hiszen a negatív mintáról elvettük a figyelmet, nem harcolunk ellene, egyszerűen az újnak adunk csak energiát.

Forrás: Shutterstock

Az út talán legnehezebb része az, hogy a feladatok mellett mindig meg kell vizsgálni az adott reakciót: miért viselkedem/érzek/gondolkodom így? Miért van szükségem arra, hogy folyamatosan ismételjem az adott mintát? Mi váltja ki, mi mozgat, amikor magával ránt? Mit akar nekem tanítani?

Az önismeret és a tudatosság azt jelenti, apránként felgöngyölítem azokat a hozott mintákat és kiváltó okokat, amelyek ahhoz vezettek, hogy így viselkedem, majd a megismerés és rálátás után különböző technikák segítségével változtatok magamon és a reakcióimon.

Párkapcsolat tekintetében ez azért különösen fontos, mert egy család, több generáción át, addig ismétel egy mintát - ugyanolyan párt, kapcsolatot választanak, mindig ugyanúgy reagálnak -, amíg valaki fel nem ismeri a kiváltó okot, s azt önmagában meg nem változtatja.

Amíg ez nem történik meg, éppen azért választunk olyan férjet, mint az apánk, olyan feleséget, mint az anyánk, hogy a családi negatív minta, sérülés a felszínre kerülhessen, s ezáltal megváltoztatható legyen.

Ha végigjárjuk ezt a korántsem könnyű, rögös utat, soha többé nem fogunk ugyanabba a folyóba lépni, hiszen, ha megváltoztatjuk a viselkedésünket, felfogásunkat, a tapasztalásaink is mások lesznek. Minél éberebbé válik valaki, minél jobban ismeri önmagát és a mozgatórugóit, annál inkább képes lesz arra, hogy játszmáktól mentes, őszinte kapcsolódásokat hozzon létre.

Dolgozni önmagunkon nem könnyű. Beismerni, hogy vannak olyan tulajdonságaink, félelmeink, elfojtásaink, amelyekkel még magunk sem szembesülünk szívesen, óriási dolog. Az út nehéz, de játszmáktól mentes, őszinte élethez és kapcsolathoz vezet, úgyhogy kalandra fel, ismerd meg önmagad!

Nem ismertem anyám tragédiáját, mégis megpecsételte az életem...

Az egészet nem értettem. Pontosan tudtam, hogy nekem jó. A szüleim együtt vannak, taníttattak, segítettek anyagilag, érzelmileg - mondjuk, főleg az anyám -, úgy látszott, minden ideális. Mégis keserű voltam. Ide kattintva olvashatod tovább.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek