Amióta csordultig van a szívem hálával, csodák történnek velem...

Éjjeli bagoly vagyok. Pár óra alvás után hiába ébredek fáradtan, ahogy egyedül vagyok a sötét csöndben, érzem a hatalmas, puha békét, ahogy átölel. Még a redőnyöket sem húzom fel ilyenkor, csak átsétálok a csukott szemmel is ismerős szobákon, s megvárom, amíg az egész házat belengi a frissen lefőtt kávé zamatos illata. Megnyugtató mindig ugyanígy, ezzel a rutinnal kezdeni a napot, mintha szertartás lenne, a kiszámíthatóság teljes bizonyosságával.

Kábán ücsörgök ezekben a percekben. Ujjaimat melengeti a csésze, benne elvarázsol a bitang erős, tűzforró, fekete, sugallatnyi fahéjjal és egy sóhajtásnyi tejjel. Mielőtt belekortyolnék, mindig megfürdetem az arcomat a felszálló, meleg párában. Nem kapcsolok villanyt. Sötétben készítem a teát, a reggelit, s csak utána engedem be a világot. Addig ez a bársonyfeketeségben eltöltött idő csak az enyém. Aztán engedem, hogy a hajnal első sugarainak fénye mindent elárasszon. Kinyitom az ablakokat, s odaállok a tárt szárnyak elé. Hagyom, hogy a hideg levegő borzongásig simítson és közben hunyorogva sorra veszem a hatalmas és fenséges hársfát, a loncot, a gesztenyét, megpihentetem tekintetem a virágokon, a hasaló köveken. Megnyugtat, hogy minden áldott reggelen ugyanez a kép fogad.

Nézem, ahogy kezd áttetszővé fátyolosodni az ég mélykék bársony takarója, lerázva magáról sziporkázó drágakő díszeit, ahogy lassan bíbor lobot vet a szemhatár alja. Előtünedeznek a hajnal első finom pasztelljei; finom, krémes azúrok és sárgák, csipetnyi rózsával fűszerezve, pár perccel később apró, fehér hab fodrokkal díszítve, akár tejszínhab halmocskák színpompás, ínycsiklandó süteményeken. Álmosan füttyögnek az ablakom előtt álló fa lakói, tollaikat felborzolják, fészkelődnek, apránként egyre bonyolultabb dallamokat trillázva, világnak muzsikálván életörömüket. Szikrázó, kristályos csipkestólája alatt reszketve tündöklik teljes pompájában a hajnal, lerázva magáról az éj leple alatt súlyosan ránehezedő, ködből szőtt takaróit.

Hallgatom sorban az énekes madarakat: a rigó kezdi legelőször az ébresztést, kicsivel később a cinegék, cinkék is csatlakoznak hozzá, a végén egész szimfóniát muzsikálnak. Legutoljára hallom meg a vadgalamb búgását és ekkorra elkezd a nap is fölkapaszkodni a láthatárra. Megkapaszkodik szegélyében és lángba borítja a peremét, vörös narancsosan lobogva, egy új nap reményét hordozva magával. Mindig végig nézem, ahogy sárgára halványul, s ekkor már kéklik az ég, felszáradnak a csillámló harmatcseppek. Számba veszek a kis kertemben minden fűszálat, csipkés pókhálót, a szirmaikat nyitogató virágokat: harmatcsípte szirmaik, akár a frissen hullott vér.

Te ébredtél már úgy, hogy hálát adtál a rád virradó, új napért? Energetikailag a hála a legerősebb érzés: képes arra, hogy felülírjon félelmet, kétséget, bizonytalanságot. Időnként mindenki fél, rendjén van ez. De ha akkor is képes vagy hálával telt szívvel köszönteni a napfelkeltét, a reggelt, amikor a lélek sötét éjjelében jársz, tapasztalni fogod, hogy soha nem tapasztalt béke árad szét benned. Érzed a középpontod, belesimulsz életed helyzetébe és csak figyelsz és engeded, hogy csordultig teljen a szíved.

Nyitókép: Shutterstock