Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk

A jóba könnyű belesimulni, s egy idő után úgy tekinteni rá, mint megszokott velejáróra. Ennek viszont éppen az a legnagyobb kockázata, hogy fel sem mérjük: elveszíthetjük azt, ami fontos számunkra. A kapcsolatok legnagyobb gyilkosa nem az, ha időnként vannak viták, nézeteltérések, hanem a megszokás. Amint megszokottá válik, hogy van társunk, hajlamosak vagyunk nem annyi energiát fektetni bele, mint az elején.

Aki kertészkedik, tudja, mennyi odafigyelés, törődés, gondozás kell ahhoz, hogy akár egy gyümölcsös, egy veteményes, vagy egy virágoskert szépen, egészségesen fejlődjön, teremjen, virágozzon. Az előkészített talajba vetünk, ültetünk, s ezután kezdődik a valódi munka. Folyamatosan figyelnünk kell arra, hogy rendszeresen kigyomláljuk belőle a gazt, ellássuk megfelelő tápanyagokkal, kellő mennyiségben öntözzük, eltávolítsuk a kártevőket és még sorolhatnám. A jó termés, a gyönyörű virágok, az ínycsiklandó gyümölcsök és zöldségek mind-mind hosszú és kitartó munka eredményei.

Nincs ez másképpen a kapcsolatokkal sem.

Egyfelől fontos, hogy egyénenként foglalkozzunk magunkkal, munkálkodjunk azon, hogy önmagunkhoz képest egyre jobbá, teljesebbé, tudatosabbá váljunk. Figyelni kell a megfelelő kommunikációs technikákra, a tudatos konfliktus vállalásra, arra, hogy erőszakmentesen, nyitottan tudjuk kezelni a felmerülő gondokat. A kérdés soha nem az, lesznek-e - hiszen ezek természetes velejárói annak, ha emberek együtt élne -, hanem az, hogy a problémákat képesek vagyunk-e szeretetteljesen és egymás bántása nélkül megoldani.

A másik fontos tényező egymás szeretetnyelvének ismerete, s annak megtanulása, hogy azt adjuk és úgy, amitől a másik szeretve érzi magát. Ez nem zárja ki természetesen, hogy a saját szeretetnyelvünk módjain is biztosítsuk a másikat szerelmünkről, de minél több módon fejezzük ki odaadásunkat, annál erősebbé válik az összekapcsolódásunk.

Soha nem vehetjük természetesnek, hogy egy ember jelen van az életünkben, hiszen nem tudhatjuk, mennyi idő adatott meg nekünk. Bármikor történhet egy olyan előre nem látott esemény, ami örökre megváltoztat mindent. Például egy betegség, egy baleset, vagy bármilyen hasonló csapás.

Ám, ha nem is történnek ekkora horderejű dolgok, az ellaposodás, az egymástól való elszigetelődés, a társas magány mind az egymásra figyelés elveszítésének a következménye. Ezért tudatosan rá kell nevelni magunkat arra, hogy minden nap örüljünk egymásnak, figyeljünk a másik igényeire, töltsünk együtt minőségi időt és ne halogassuk a találkozásokat.

Sok évvel ezelőtt elveszítettem az apai nagymamámat, s akkor tanultam meg egy életre, hogy addig kell időt tölteni egymással, addig kell egymást szeretni, amíg élünk, amíg együtt vagyunk. Azóta nagyon figyelek erre, mind a családom, mind a párkapcsolatom terén.

Igaz, szabad akaratunkból teszünk így és valahol tudjuk is, hogy biztonságban vagyunk együtt, biztonságban van az összekapcsolódásunk, mégis figyelünk és ezer apró dologgal fejezzük ki folyamatosan azt, hogy örülök, itt van a másik. Sok időt töltünk a családunkkal, mert megadatott, mert még itt vannak. S hiába vagyunk minden nap együtt a társammal és a gyerekemmel, nálunk szokás az, hogy amikor valaki haza ér, vagy elmegy itthonról, mindig elköszönünk tőle és üdvözöljük az ajtóban, integetünk egymásnak az ablakból.

Rengeteg kedves gesztussal lehet tenni egy kapcsolat virágzásáért, ám a lényeg azon van: nem hagyhatjuk kényelemből vagy a tipikus „már elkeltem, most már mindegy" kifogásból ellaposodni, lanyhulni, elkopni azt, ami fontos. Ez az életünk minden területére igaz, de az emberi kapcsolatokra különösen. Tudatosítsuk minden nap, milyen hálásak vagyunk azokért, akik az életünk részei.

Látod-e még azt, amit nézel - vagy már csak tudod: "ott" "az" "van"? - Fodor Ákos

Nyitókép: Shutterstock