Nőként és emberként csodás vagy, anyaként megbuktál...

Ma ünnep volt nálunk. A lányom és én már hetek óta erre készültünk. Anya volt itt, akit mindketten imádunk. Ritka öröm, mert keveset látjuk. Sokat dolgozik, és különben is majd kétszáz kilométerre lakik tőlünk, ezért nehéz összehozni a találkozásokat.

Tiszteletben tartom, hogy saját élete van. Ez nem kell, hogy változzon attól, hogy én egyedül nevelem a lányom. Mégis, valahogy mindig arra számítottam, hogy egyszer csak azzal hív fel: "eldöntöttem, költözöm Pestre, hogy közelebb legyek hozzátok". Önző lennék? Nem tudom. Hiányzik az anyukám. Jól boldogulunk a lányommal, nem a segítsége kellene, inkább a jelenléte.

Erős és gyönyörű nő. Amikor a kislányomat vártam és megtudtam, hogy valószínűleg apa nélkül leszünk, anya azt mondta, mindenben támogat, de a gyereknevelésben biztosan nem tud segíteni. Épp karrierváltásban volt, teli izgalommal az, akkor még csak formálódó új élete miatt.

Ma néztem, ahogy a nyolcéves unokája igazi rajongással és csodálattal bújik oda hozzá. Egyszerre voltam büszke, hogy ilyen fantasztikus lányom és anyám van, és valahogy végtelenül szomorú is. Egy gyenge pillanatomban még az is megfordult a fejemben: ha kevésbé lenne ilyen tökéletes, talán nekünk sokkal több jutna belőle. El is szégyelltem magam, hogy erre gondolok. Megijedtem, hogy a vágyakozásommal esetleg ártok neki, a láthatóan gondok nélküli életének.

Figyeltem ránc nélküli arcát, ami egyszerre volt ismerős és mégis elérhetetlen. A lányom arca csupa fény volt mellette, és én azt is pontosan tudtam, ha most hirtelen szomorúságra váltana, a gyerek együtt sírna vele. Bizonyos szempontból hatalma volt felettünk. Beszippantott minket, ezért is volt olyan mérhetetlen a hiánya, amikor elment.

A búcsúnak mindig pontos forgatókönyve volt. Egyszer csak ránézett az órájára és azt mondta: "Kicsi csillagaim, bocsánat, még ezernyi elintéznivalóm van, mielőtt hazaindulok. Gyertek majd ti is, minél hamarabb. Csak legalább két héttel előtte szóljatok." Majd sok-sok puszi, talán még egy könnycsepp, és már ott sincs. Olyan, mint valami varázslat.

Forrás: Shutterstock

Akár azt is hihetném, hogy színjáték, mégis valahogy olyan nagyon igazi az egész. A szeretete szinte kézzelfogható. Kivételezettnek érezhetjük magunkat. Az emberek nem is gondolják róla, hogy nagymama. Néha viccelődünk is a lányommal, hogy számunkra a ráncos arc, a fehér haj, és a palacsinta csak elérhetetlen álom. Vagy már nincsenek is ilyen nagymamák?

Szóval ma ünnep volt nálunk, este pedig az ünnepet felváltó ürességben próbáltunk újra visszatalálni a szokott rendünkbe. Én is apa nélkül nőttem fel. Egy külföldi út szépséges eredménye voltam, ahogy anyukám sokszor mondta. Soha nem tudtam meg, hogy ki az apám. Akár két-három jelölt is lehetett a világ másik végéből, így a gyökereim felkutatása lehetetlennek látszott.

Anyukám szüleit sem ismerhettem meg, még a születésem előtt meghaltak. A ráncos arc, fehér haj és a nagyi palacsintája sosem volt része a gyerekkoromnak. A lányom édesapjának szülei pedig nem is ismerik az unokájukat. Nem tudnak róla. Vannak más unokáik, a menyük szülte őket. Én már várandós voltam, amikor megtudtam, hogy a szerelmemnek felesége és gyerekei vannak.

Ma este valahogy nagyon egyedül voltam. Nézegettem a tükörben az arcom, amin sok apró ráncot fedeztem fel. Úgy éreztem magam, mint egy korán megöregedett kislány, akire az élet minden terhe rázuhant. Hiába a felnőtt test, képtelen arra, hogy mindenben eligazodjon egyedül. Furcsa, meghatározhatatlan és szokatlan érzés volt. "Úgy hiányzol, anya"- szakadt ki belőlem egy sóhaj. Egy pillanatra átfutott rajtam, mi lenne, ha most felhívnám és azt mondanám: mami, kérlek gyere vissza, aludj nálunk! Süssünk holnap palacsintát, legyünk kócosak egész nap és rejtsük el a sminkes táskád!

Tudom, hogy nem merném megtenni, de jó azt hinni, hogy elég lenne egy telefon és máris szaladna vissza hozzánk. Persze a szívem mélyén pontosan tisztában vagyok vele, hogy úgysem jönne. Talán ezért történt, hogy beosontam a lányom szobájába, bebújtam mellé az ágyba, és fogadalmakat suttogtam a fülébe arról, hogy én más leszek.

Pedig szégyelltem magam ezért, mintha elárultam volna az anyámat. Mintha épp attól fosztanám meg, amire ő olyan büszke: hogy nagyobb megalkuvások nélkül, szabadon, a saját útját járva éli az életét. Ami szerintem is fontos. Életképes minta a lányomnak. Valószínűleg jobban, mint én. De akkor mi a fenéért bőgök most? Kit vagy mit siratok?

Bella történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna

Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?