Ne szégyelld magad, ha megvisel a karantén!

Az utóbbi hetekben minden bizonytalanná vált körülöttünk, körülöttem. Nem tudom, mikor ölelhetem meg újra a szüleimet. Nem tudom, mikor találkozhatok majd a barátnőimmel egy jó kis beszélgetésre.

Nem tudom, mikor mehetek moziba, színházba, koncertre. És azt sem tudom, hogy mikor randizhatok ugyanúgy, mint régen. A koronavírus-járvány totálisan felforgatta a világot és megváltoztatta mindannyiunk életét. Senkinek sem könnyű ezekben a hetekben. Én is érzem magamon, hogy mostanában minden olyan más lett. Olyan színtelen és szagtalan.

Eleinte próbáltam pozitívan állni a dolgokhoz, de bevallom, nem sikerült valami fényesen. Napok óta rosszul alszom, nincs étvágyam, és egy vacak bőrkiütés elrontotta az amúgy sem túl rózsás hangulatomat. Úgy érzem, most fáj igazán az egyedüllét, talán ennyire még sosem fájt ezelőtt. Hiányzik valaki, akihez odabújhatnék, akit szerethetnék, és akivel megoszthatnám mindazt, ami foglalkoztat.

Azt sem titkolom, hogy a koronavírus-járvány alaposan kibillentett az egyensúlyomból. Elveszetten bóklászok a konyha és a nappali között, próbálok belekapaszkodni bármibe, ami segíthet túlélni ezeket a napokat. Az idő nagyon lassan halad, alig vánszorog az óramutató. A bizonytalanság teljesen kikészít. Félek attól, hogy mi lesz a családommal, a munkámmal, a megszokott dolgaimmal. Talán már semmi nem lesz olyan, mint régen.

Nem vagyok büszke rá, hogy rosszul élem meg ezt a karanténosdit, de szégyenkezni sem fogok miatta. Az egyik legfontosabb lecke, amit az évek során megtanultam, hogy nincs értelme álarc mögé rejtőzni. Mert könnyen ráég az emberre, és egy idő után már nem az álarc simul az archoz, hanem fordítva.

Forrás: Shutterstock

Több év pszichoterápia után jutottam oda, hogy felismerjem, mennyire fontos önmagam elfogadása és megvédése. Sok mindent megéltem, megtapasztaltam közben, és bevallom, nagyon nehéz volt idáig eljutnom. De mintha valami rejtélyes fény vezetett volna, hogy ne tévedjek el az önismeret labirintusában.

Ma már bátran merem vállalni a gondolataimat, az érzéseimet, ebben a rendkívül megterhelő időszakban is. Igen, nagyon nehezen viselem a családom hiányát, és amikor esténként egyedül üldögélek a tévé előtt, bizony sokszor eltörik a mécses. De a könnyek nem a gyengeség jelei, hanem az erőé, a bátorságé és az őszinteségé.

Ezért aztán megengedem magamnak, hogy néha gyenge legyek és sebezhető. Hogy szomorúság boruljon a szívemre, amiért nem látogathatom meg az anyámat. Hogy fájjon a magány, az érintés hiánya. Hogy enervált legyek a lakásban eltöltött egybefolyó, szürke napoktól. Hogy kiboruljak még olyan apróságok miatt is, mint egy doboz romlott tej vagy egy borzalmasan félresikerült sütemény.

Talán egyszerűbb lenne, ha különböző szerepekben tetszelegnék, és mindig mások elvárásainak megfelelően viselkednék. Ha eljátszanám a tökéleteset, hogy felnézhessenek rám. Ám én nem a könnyebb utat választottam. Soha nem fojtok el semmit, most sem. A legnagyobb csapdát ugyanis a szőnyeg alá söpört dolgok jelentik, mert megmérgezik a lelket és a testet. Ezért bármilyenek is legyenek az érzéseim, meg merem élni őket.

Az elmúlt hetek a kényszerű elcsendesedésről szóltak. Én teszem a dolgom tovább, ahogy eddig, de nem próbálok úgy tenni, mintha jól lennék. Mert nem vagyok. De a mostani helyzetben ez teljesen természetes. A gondokat pedig csak úgy lehet orvosolni, ha bevalljuk magunknak...

Forrás: She.hu
Nem baj, ha nem vagy rutinos író. ✍️ Ha eddig csak a fióknak írogattál, akkor itt az alkalom, hogy megmutasd, mire vagy képes!

Mit kell tenned, ha részt akarsz venni a pályázaton?

Írd meg egy maximum 3500 karakteres cikk formájában, hogy mit gondolsz az alábbi idézetről - majd küldd el nekünk a jelentkezes@she.hu email címre április 30-ig!

Oszd meg velünk, és a legjobb cikkeket megjelentetjük az oldalon!

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek