Kínlódás és gyönyör - Ilyen az élet egy távkapcsolatban

Még most is görcsbe ugrik a gyomrom, ha eszembe jut az a nap, amikor elmentél. Még emlékszem a pillanatra, amikor a két karod hosszú időre kénytelen volt elengedni.

Emlékszem az utolsó csókra és a szemeidre, mikor sírtam, és te is csak erővel tudtad a könnyeid visszatartani. Emlékszem, hogy szívem szerint utánad rohantam volna, de visszanézni sem mertem, mert tudtam: összetörnék. Tudtam, hogy nem akarsz hosszan tartó, könnyes búcsúzkodást. Hiába szerettem volna, utólag beláttam, így volt könnyebb.

Nem vigasztalt, hogy mostanában nemcsak én, hanem több barátom is arra kényszerül, hogy távkapcsolatban éljen. Rajtam kívül mindenki igyekezett mellőzni a könnyes búcsút, többnyire azért, hogy ne nehezítse a másik fél dolgát. De hullámvölgyek mindannyiunknál vannak: hol teljesen jól, hol viszont pokoli nehezen viseljük a távolságot.

Azért az biztos, hogy mindannyiunknak könnyebb, hogy a másik is hasonlókon megy keresztül. Én pedig kifejezetten szerencsésnek mondom és érzem magam, mert velük ellentétben pontosan tudom, mikor láthatom viszont a szerelmemet, és számolom vissza a napokat. Míg nekik ott a bizonytalanság, hogy vajon meddig kell a társuk nélkül élniük...

Kár lenne azt állítani, hogy sétagalopp távkapcsolatban élni, mert bizony mindkét felet sok tekintetben próbára teszi a távolság. Összességében mégis azt mondom, kell ez. Még akkor is, ha lényegesen kényelmesebb lenne minden reggel egymás karjaiban ébredni a szívdobogva várt jó reggelt üzenetek helyett. Mert egy új oldalát ismerjük így meg a másik felünknek. Van köztünk, aki megvárja, míg a párja idegen országból hazaköltözik hozzá, és van, aki néhány hónap múlva mindent maga mögött hagyva megy majd a társa után.

Forrás: Shutterstock

Tudom, hogy nekem, aki itt él a családja, barátai között, könnyebb a helyzetem, mint a társamnak odakint, kvázi bevándorlóként. Tudom, hogy épp ezek miatt nekem kell benne tartani a lelket. Hiszen bárhogy nézzük, csak annyi a dolgom, hogy türelmesen kivárom, míg hazaér. Ennek ellenére néha rajtam is eluralkodik a kétségbeesés, és olyankor haragszom az egész világra. Haragszom, és irigykedve nézem azokat, akik fizikálisan is egymás mellett élik a mindennapjaikat, és nem dob eléjük az élet hasonló megpróbáltatásokat.

Mégis, fájdalmas bár, de kiváló lecke. Türelemre nevel és felerősíti bennünk az eddigi érzelmeket. Persze ismerek én is sztorikat, ahol ennek az ellenkezője történt, de így legalább látja az ember, hogy érdemes-e végigcsinálni. És én bizton állíthatom, hogy igen. Mint mindennek, ennek is megvan a maga szépsége. Így is, hogy valójában mindannyian szenvedünk.

Szégyellem magam, ha eszembe jutnak a családom régi sztorijai. Mikor az üknagyapámnak ott kellett hagynia a feleségét és a három gyermekét azért, hogy Amerikába menjen dolgozni. Kilenc évig nem jött haza... Most meg, a nagy technikai fejlődésnek hála, szinte karnyújtásnyira érezzük magunkat a társunktól az esténkénti kamerás beszélgetésekkor. Együtt nevetünk, és vigasztaljuk egymást, ha úgy adódik. Ha bármi bajom van, csak feltárcsázom a párom számát, és néhány másodperc alatt megnyugszom a hangját hallva.

Szóval, a fejlődésnek hála, nekünk azért már jóval könnyebb, még ha sokszor pokoli megpróbáltatásként is éljük meg az egészet. Azt hiszem, hogy minden percet érdemes végigcsinálni.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?