Kockás, csíkos vagy sima papírlapokra írt üzenetek, versek, képeslapok tarkítják a helyet. Pedig nem lakott itt híres ember, költő vagy író. "Csak" a város Attilája ücsörgött itt naphosszat, évszaktól függetlenül. Ismerte őt a település apraja-nagyja, és soha senki nem bántotta.
Attila nem volt túl jó bőrben mostanában. A hideg és a (ki tudja, milyen) kezeletlen betegségek kikezdték az egészségét. Mert az utca kegyetlen tud lenni. Az időjárás nem kíméli azt, aki felkínálkozik neki. Márpedig ő ott ült a hideg kövön, a mínuszokban és a nyári rekkenő hőségben egyaránt. Nem kért, csak akkor, ha megkérdezték tőle, mit szeretne. Olyankor is leginkább egy kávét, vagy a fülhallgatós walkmanjébe elemet.
Ki tudja, milyen dallamokért volt oda, de az biztos, hogy bólogatva hallgatta egész nap a zenét. Így ismerte mindenki. A bólogatós Attila. Köszönt az embereknek, azok pedig megálltak mellette, beszéltek vele néhány szót, majd mentek tovább. A napi rutinjukká vált Attila. Hozzátartozott azokhoz a bizonyos lépcsőfokokhoz. Aki arra járt, tudta, hogy a férfi ott fog ülni. Mivel nem panaszkodott rá senki, így a hatóság sem zaklatta. Valamiért ő lett mindenki Attilája. Mintha örökbe fogadták volna a városlakók, az évtizedeken keresztül a mindennapi életük részévé vált.
Aztán egy reggel arra ébredtek, hogy nincs a megszokott helyén. Nem kellett sokat találgatniuk, hogy mi lehet vele, hiszen már aznap megjelent az interneten a hír. Egy kereszteződésben halálra gázolta egy autós, majd cserben hagyta. Bár nem volt "nagy ember", mégis, soha nem látott kommentáradat indult egy közösségi oldalon az eset kapcsán, és mindenki saját veszteségeként élte meg a tragédiát. Még az is, aki csak látásból ismerte. De vajon miért?
Mert ilyenkor, egy hirtelen haláleset kapcsán szembesülnek az emberek a saját halandóságukkal. Azzal, hogy ez akár velük is megtörténhetett volna. És ha részt vesznek a kommentelésben, hozzászólnak a poszthoz, ez a szorongás oldódik.
Attilára sokan szinte szentként kezdtek tekinteni a halála után - talán mert az emlékek mindig megszépülnek az elmúlástól. Voltak, akik egyenesen szobrot akartak emelni neki, hogy felhívják a figyelmet a hasonló sorsú emberekre. Mások gyűjteni kezdtek a temetésére. Így vagy úgy, de tömérdek ember reagált az esetre. Persze akadtak negatív kommentek is, de mégis a részvétnyilvánítók voltak többségben.
Mert bárhogy is legyen, meghalt egy ember, aki az életük része volt hosszú időn keresztül, így ennek az időszaknak az emlékeit is gyászolhatták. A közös emlékek ereje pedig több ezer embert hozott össze ismeretlenül is az interneten keresztül.
A gyertyák kihunytak azóta, a viaszt felkaparták a lépcsőkről, de ettől függetlenül Attila még sokáig ott fog üldögélni. A városlakók mintha minden alkalommal látnák őt, amikor elhaladnak az ódon polgári ház előtt. Nyugodj békében, Attila! Odaát már sosem lesz gondod elemre. Örökre hallgathatod a zenét.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.