A hajléktalan, aki “ételre” gyűjt: Ki vagyok én, hogy elítéljem?

"Vajon ki ülhetett itt előttem?" - morfondírozom magamban. Arrébb egy hajléktalan férfi lófrál. Talán éppen ő. Mivel éhes vagyok, belenyúlok a szatyromba - melyben még gőzölögnek a frissen vásárolt péksütemények -, és kiveszek egy sajtos kiflit. A szemem sarkából látom, hogy az említett férfi közelebb merészkedik, és már éppen harapnék bele a kiflibe, amikor megszólít: "Egy kis aprót adjon már nekem ételre!" A kezében borosüveg. Automatikusan az fut végig az agyamon, hogy könnyen meglehet, hogy italra kell neki a pénz. Na, de aki ide jutott, nem biztos, hogy józanul kibírja ezt a fajta létet. Már önmagában embert próbáló állapot lehet, és erre jön még a társadalom általi megbélyegzés is.

Sok emberi roncsot látok az utcán, akiknek már hajlékuk sem maradt. A szemükben kiábrándultság, lemondás. Már csak vegetálnak, és nem akarnak mást, mint felejteni. Egyesek undorodva, mások sajnálkozva néznek rájuk - és vannak olyanok is, akik elfordítják a fejüket, hogy ne kelljen látniuk ezeket az embereket. Talán azért, mert tehetetlennek érzik magukat velük szemben, és nem tudják, hogyan viszonyuljanak ehhez a helyzethez. Vagy azért, mert nem szűntek meg érző lénynek lenni, és képtelenek nézni más emberek szenvedését. Azokét, akiket kivet magából a társadalom. Pedig bárki kerülhet ilyen helyzetbe - ráadásul nagyon könnyen -, akkor is, ha azt gondolja, vele ez sohasem fordulhat elő.

Ha csak az ital ad számára egy kis enyhülést, ha csak így tompulhat el, menekülhet el kis időre a valóság elől, akkor csinálja - magyarázom magamnak. Na, de akkor sem tudom legyőzni az italozással szembeni ellenérzésemet, így mivel él bennem a gyanú, hogy inkább szeszt vásárolna a pénzből, mást ajánlok neki: a papírzacskóban lapuló további sajtos kifliket, melyekhez még hozzá sem nyúltam. "Pénz helyett elfogadja ezeket?" - kérdem tőle. Egykedvűen bólint, és elveszi a péksüteményeket, de nem harap bele. Leteszi őket maga mellé.

Közben a buszom is megérkezik. Az fut végig az agyamon, hogy amint elfordulok, a kukában végzi a zacskó. Felszállok, és az ablakon keresztül még látom, hogy csatlakozik hozzá három társa - és a férfi fogja a zacskóban lapuló két kiflit, megfelezi azokat, és mindegyiknek nyújt egy felet.

Nagyon nehéz előítéletek nélkül viszonyulni másokhoz, így sokszor alkotunk magunkban véleményt öltözék, élethelyzet, külsőségek alapján. Pedig lehet, hogy - bár a külső taszító számunkra -, belül egy számunkra is elfogadható, esetleg valóban értékesnek tartott lélek található. És bár már közhelynek tűnhet, mégis követendő példa: ne ítélj, hogy ne ítéltess!

Persze az sem mindegy, kinek mi az érték.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Fotó: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock