Értelmi fogyatékos férfi gyereke vagyok!

Talán hároméves lehettem, amikor feltűnt az életemben egy édes bácsi. Csak így hívtam, mert annyira kedves volt. Folyton nevettünk együtt. Mókázott és játszott velem. Hetente egy alkalommal találkoztunk.

Persze akkor nem tűnt fel a rendszeresség, de valahogy mindig tudtam, hogy melyik az a nap, amikor érkezik. Néha furcsálltam, hogy anyukám egy percre sem hagy kettesben minket, és hogy az apukám valahogy mindig elmegy otthonról, ha ő velem van. De nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek. Gyerek voltam, hálás minden figyelemért, minden játékkal eltöltött percért. És megelégedtem azzal, amit mondtak nekem: egy rokon, aki szívesen jön hozzánk és örömmel van velem.

Az évek teltek, az édes bácsi, akit persze már a nevén szólítottam, ugyanúgy jött hozzánk. A játékainkat felváltotta az én csacsogásom és az ő figyelme, amivel mindig megajándékozott. Már anyukám sem volt mindig velünk, így elmondhattam neki a titkaimat, a kétségeimet. Mindig mindenben mellettem állt, bátorított.

Bár szinte alig beszélt, de valahogy éreztem, hogy nekem ad igazat, hogy valóban megért. Szemben az apukámmal, aki, ha bármi probléma adódott, kioktatott, és mindig abba az irányba próbált terelni, hogy hogyan kell helytállnom, megfelelnem, és hogy mindig a felnőtteknek van igazuk.

Az édes bácsi olyanná vált számomra, mint amikor a gyerekek egy képzelt baráttal osztják meg az életüket. Izgalmas volt, hogy ki sem kellett lépnem a valóságból, ő ott volt hús-vér valójában, valahogy mégis meseszerű volt az egész. A rejtélyességet még az is táplálta, hogy az évek csak teltek, de ő változatlanul mindig az anyukájával érkezett, aki aztán jött érte. És az anyukája is megpuszilt engem, bár közben mindig könnyes volt a szeme.

Talán tizennégy éves voltam, amikor egy elcsípett félmondatból összeraktam, hogy az édes bácsi az apukám. Az igazi. Akit értelmi fogyatékosnak neveznek. Miután hetekig sírtam és követeltem az igazságot, megtudtam: egy pillanatnyi fellángolásnak köszönhető, hogy megfogantam. De senki nem akarta, hogy olyan apukám legyen, aki maga is gyerek, és nekem majd szégyenkeznem kelljen miatta.

Anyukám férjhez ment egy "normális" fiúhoz, aki vállalt engem is, de azzal a kikötéssel, hogy "az a fickó" a közelünkbe sem jöhet, és soha nem tudhatom meg, hogy ő az apukám.

Forrás: Shutterstock

Aztán az édesanyám olyan hároméves korom körül összetalálkozott vele és az anyukájával. Mi pedig úgy nevettünk össze, olyan természetes módon kapcsolódtunk, hogy anya úgy érezte, megszakad a szíve. Hetekig könyörgött a férjének, aki apaként nevelt engem: engedje meg, hogy találkozhassunk, hogy néha együtt lehessek vele.

Szigorú feltételekkel ment bele. Csak anyukám jelenlétében, hetente egyszer néhány órára, és soha nem tudhatom meg, hogy ő az igazi apám, a szülei pedig nem lehetnek velem egy percre sem. Nincs közös családi program, ő csak egy rokon lehet, aki olyan, mint egy gyerek, és játszik velem, amíg meg nem unom. Hű, de nagyon fájt akkor mindez!

Talán az segített feldolgozni, hogy édesanyám láthatóan megkönnyebbült, amiért ez a hatalmas titok már nem titok többé. Nem áll közénk az, hogy nem mondhat igazat nekem. Az ő szeretete sokat segített. Persze lázadtam, el akartam költözni otthonról, igazságot akartam tenni, jóvátételt követeltem az apukámnak - az igazinak, akit nemhogy nem szégyelltem, hanem nagyon is szerettem.

Sokszor ordítottam bele a nevelőapám arcába, hogy mindaz, amiért olyan büszke rám, annak köszönhető, hogy az apukám megmutatta, mi a fontos az életben. Tőle tudom, hogyan lehetek bátor, hogy sokat érek, és semmitől nem kell félnem.

A hónapok teltek, én nem költöztem el otthonról, elfogadtam, hogy a felnőttek akkor így döntöttek. Át tudtuk írni közösen a történetet. Anyukám házassága megmaradt, én tisztelem a nevelőapámat azért, amiért felnevelt - és tulajdonképpen szeretem is. Szeretem, ehhez pedig a legnagyobb segítséget attól az "édes bácsitól" kaptam, aki a védőangyalom volt, mert olyan őszintén és mélységes megértéssel kapcsolódott hozzám, amihez talán nincs is fogható.

Időközben felnőttem, az apai nagyszüleim meghaltak, így az apukám egyedül maradt. Most már én járok hozzá hetente, ha tehetem, többször is. Segítem mindenben. Olyan, mintha lenne egy nagyra nőtt gyerekem. Mégis, talán életem legszebb pillanata, amikor meglátom a szemében az örömöt, ha azt mondom: "Szia apu, megjöttem!"

Panni történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna.

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?