Az esküvőnkön örök boldogságra készültem...

Kell hozzá a részvételem, meg az övé is - és akkor tényleg vége. Papíron a pecsét, egyikünk jobbra, a másik balra. "Nem nagy ügy" - vigasztalnak a statisztikus barátok - "a házasságok fele válással végződik, a másik felénél meg egész életükben utálják egymást a párok".

Tizenegyre kell a bíróságra menni. Mindenről megegyeztünk már egy éve, utána költöztünk szét - de akkor is. Most bele kell állni, szó szerint, egymással szemben. Nem kell sokat beszélni, csak annyit, hogy továbbra is válni szeretnénk. Mennyivel jobb volt az esküvőnk napjára készülni, ruhát választani, virágot, vendégeket hívni, menüt kitalálni, bevonulni és egybehangzóan kijelenteni: igen! Mi kiabáltuk, hogy mindenki hallja. Mert mutatni akartuk, hogy "Hahó, itt az a bizonyos kapcsolat, ami mindent túlél, kibír és kitart!" Senki nem szólt, hogy másképp is lehet. Mondjuk, ha szólt volna sem hittem volna neki. Én bennünk hittem, a szerelmünkben.

Fáj. Olyan, mint amikor beütöd a könyököd, és az egész tested összerándul, odakapsz, megfogod a helyét, és azt hiszed, akkor nem rossz annyira, de már mindenhol érzed... Az alvás sem jött össze, pedig jó lenne jól kinézni, pont, mint akkor, 1999-ben. Az bezzeg könnyű volt! Olyan magától értetődő. Két ember szereti egymást, és ez örökre így lesz - megígértük egymásnak, a többiek meg tanúskodtak. Most semmi sem olyan.

Olyan nehezen akar pirkadni! Végre. Hajtanám, tolnám az időt. Hát, akkor legyen úgy minden, mint akkor! Ha bennem nem is, legalább rajtam. Készülődök, ruhát húzok, frizurát varázsolok, sminkelek. A lelkem feketében, a testem nem, az már öregít. A látszatra most is adok. Az irodába menet megállok egy boltnál, valami kaját kéne vennem, de nem is vagyok éhes, elmegyek mellette, inkább fájdalomcsillapítót keresek. Egy üveg viszki tűnik a legjobb megoldásnak. Végül is, az esküvőn is ittunk, hű maradok a forgatókönyvhöz.

Már a kocsiban belekortyolok. Remélem, tompít. Mi minden van egy női táskában? Most éppen egy oda nem való üveg, amit jólesik meg-meghúzni. Mint a legrosszabb pótcselekvés, semmi értelme. Sajog, fáj, a gondolataim kíméletlenek. Hogy mit kellett volna, hogy tudnom kellett volna, meg amúgy is, tutira az én hibám. Nem jön az a lágy, puha, alkoholos nyugtató érzés. A barátnőm, aki a tanúm volt egykor, velem tart, hogy teljes legyen a szereplők köre: aki az elején ilyen fontos tisztet kapott, az most is nélkülözhetetlen. Persze nem, de jó érezni, hogy mögöttem áll. Lélekben, és a bíróságon, a szó szoros értelmében is.

A tárgyalóterem előtt találkozunk, ő is a tanújával jött. Nem beszéltük meg, már elég régóta nem tudunk egymással mit kezdeni, ám most meghat a gondolat, hogy ez neki is fontos. Nemcsak a méltó befejezés, hanem az az eskü, akkor, húsz évvel ezelőtt. Bemegyünk. Én jobbra állok, ő balra. Egybehangzóan kijelentjük: nem, nem kívánjuk tovább ezt a jogi köteléket. Az érzelmek már úgyis legalább öt éve megszűntek, szóval, legyen már vége!

Vége. Égeti az oldalamat a táskámban lévő viszki. Segít majd megnyugodni, meg is húzom, és végre megjön a nyugalom, megcsap a puha alkoholgőz. De jó, hogy legalább ez nem lett a múlté!

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock