Te egy tökéletes feleséget akartál, nem nagy szerelmet...

Ott vannak az igazi nők, közel a földhöz. Szó szerint. Mert tanulni már ott is lehet, de az önmegvalósítás keretek közé van szorítva, és mindenki tudja, hol a helye. Amellett, hogy vidéki, legyen olyan családja, ami nagy és összetartó.

Egyrészről ez segítség, másrészről azonban nagy visszahúzó erő is, nem lehet szabadulni belőle. Hát ki akarna szabadulni a saját, vér szerinti családjától?! Ott nem divat ez a nagy barátkozás, nyitottság. Van a család, és kész. Más emberek nem férnek bele sem az időbe, sem a képletbe. Mármint az enyémbe. Mert rá más szabályok vonatkoztak...

Ő városi, szétzilált családból jött, és rendet akart. Ezért voltam neki tökéletes - ma már azt is tudom, hogy csak abban a pillanatban. Feleséget keresett, egy listával a fejében. A szerelem nem szerepelt rajta. Nyilván van érzelmi kötődés két ember között, akik nem tudják egymásról levenni a kezüket, éjt nappallá téve szerelmeskednek és beszélgetnek, de ő ezt is keretek között tudta tartani. Mármint az érzelmi elköteleződést. Attól félt, hogy visszaélek az érzelmeivel, és mivel nem akarta magát kiszolgáltatottnak érezni, csak egy szintig élte át a közös kapcsolódást.

Tudta, látta, hogy én szerelmes vagyok - hagyta is. Élvezte, hogy rajongok érte: hogy milyen okos, milyen jó pasi, milyen ügyes. Még a szex is vele volt a legjobb. Rengeteg szerepet aggattam rá nagy szerelmemben: a legjobb pasi, a legjobb dugás, a legjobb barát, a legjobb közgazdász, a legjobb autóvezető, a legjobb pénzkereső, a legjobb férj, a legjobb ember... Szörnyű volt rájönni, hogy igazából egyik sem.

Mindig azt mondta, hogy a világ kegyetlen és igazságtalan, az emberek szemetek egymással, és csak egyvalakiben szabad megbízni, és az saját maga. Én ezt hülyeségnek tartottam. Mármint a végét. Hiszen akkor az életben nincs helye intimitásnak, anélkül meg nincs emberi kapcsolat!

Azt gondoltam, vannak a közös életünkben olyan közösen átélt pillanatok, amelyek akkor is velünk maradnak, mint jó dolgok, ha már nem vagyunk együtt. Ilyen a gyerekünk születése. Nem, nem tartozik ezért semmivel, csak annyival, hogy ne bántson. Azzal, hogy míg én a hormon-hullámvasúton egy új, számomra ismeretlen feladathalmazzal küzdök a túlélésért, addig ő csajozik, mert unja a panaszkodást. Hiszen a világon már milliárd nő szült, szóval, nem olyan nagy dolog...

Mikor könnyebb lett a babával és a hormonokkal, már teljes állásban csinálhattam a háztartást is. Hiszen enni kell - legalább egyszer egy nap főtt ételt -, tiszta ruha kell, tiszta lakás kell... Aki ezt segítség nélkül is bírja, minden tiszteletet megérdemel. Én nem bírtam.

Lett egy bejárónőm, de a főzés rám ragadt. Ez viszont ezerrel túl volt a komfortzónámon. Próbálkoztam, hajtottam a dolgot, nem ment. Ő meg erőltette: "Ez a családanya feladata, minden nő csinálja és tudja is, hogyhogy te nem? Anyád miért nem tanította meg?"

Azért, mert már felnőttként esett le, hogy anyám is utál főzni. Soha nem élvezettel csinálta, de kellett, és kész, nem volt más választása, és persze fel sem merült benne, hogy ez nem kötelező. A férjem tolerálhatta volna ezt - de nem tette. Én meg csak tepertem az elismeréséért, egy jó szaváért, amit sosem kaptam.

Sok évvel később világosodtam meg: azért volt így, mert soha nem szeretett...

Törőcsik Edit novellája

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock