A házasságunk nem más, csak a kényszer szüleménye...

A hosszú évek alatt már mesterien űzte a "nem veszek tudomást semmiről" művészetét. Meg hát mindenki ezt csinálja. Egy kicsit rossz ugyan, de hát nem érdemes változtatni - nincs is mire... De csak nem hagyta nyugodni a gondolat, egyre jobban belegabalyodott az egészbe. Pláne így, hatvan felett, már volt rálátása a saját életére. Folyton csak az zakatolt a fejében: hol rontotta el?

Nyolcvannyolc: megszületett a lánya. Egyértelműen piros. Már azt hitte, soha nem jön össze. "Hát így jár az, aki válogatós" - mondták neki akkoriban az öregasszonyok a falujában. Mivel tanulni akart inkább, mint férjhez menni, a fiúk nem igazán keresték a társaságát. A főiskola után egy városi könyvtár és a faluja között ingázott - ahogyan mindig is akarta.

Hiszen egy négyszáz fős zsákfaluban milyen jövője van annak, aki nem is akar ott élni? Viszont a könyvtárba nem nősülni vágyó férfiak járnak - így lassan már azt hitte, örökre vénlány marad. A szüleivel lakott, de minden hónapban adott haza pénzt, rendes lány volt. Csak kicsit öreg - nem is, csak öregecskedő...

Hol rontotta el?

Aztán a szomszéd faluból jött a hír, hogy Kisszabó Béla asszonyt keres, mert a jegyese megcsalta. Kiderült, hogy a lány több fiúval is találkozgatott, több gyűrűt is elfogadott, hogy végül a legjobbat választhassa. Nem ő nyert. Ő meg már vett egy telket is, építkezni kezdett, asszonyt, gyereket akart a házhoz. Lehetőleg azonnal. És náluk már nem volt hajadon nő, de még öreg sem - ezért próbálkozott itt.

Éva szülei azt mondták, jó lesz az férjnek. Meg hogy jobb már úgysem jön, szóval örüljön, ha egyáltalán elveszi valaki. Így hát Éva örült... Ez a Béla dolgos volt: két műszakban dolgozott a gyárban, plusz otthon az építkezésen - és még háztájija is volt. Imádott kapálni. Ő úgy hívta, teremteni - a földből ennivalót.

Éva nem értette, hogy őt miért nem kérdezik, csak döbbenten hallgatta, hogy a négy szülő - Béla csendes támogatásával - előre elrendezi az ő egész életét. Nem mert szólni, mert mi lesz, ha majd ennek se kell, aztán már tényleg egyedül marad.

A második találkozáson Béla elvitte a telkéhez, ahol már álltak a ház falai, és megmutatta: ide kell asszony és gyerekek. "Ugye te is így akarod?" - kérdezte Évát, aki igenlő választ adott. Kiválasztotta a ruhát is. Nem kell flancolni, kell a pénz a házra.

Amikor harmadszor találkoztak, az egész család a háznál dolgozott. Minden segítségre szükség volt. Az asszonyok kiszolgálták a férfiakat: hordták a sört és az ételt nekik, meg adogatták a cserepeket. Mindenki tette a dolgát.

De hát másnap lagzi, jönnek a rokonok, mit szólnának? Hoznak ajándékot, meg ideje is férjhez menni, jóravaló ember ez... Másnak sem jobb, még az is lehet, hogy megszeretik egymást. Másnap Kisszabó Béláné lett. Most pedig azt kérdezgeti magától: hol rontotta el?

Éva történetét Törőcsik Edit jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock