Ült a kiürült ebédlőben, és a sokadik levelet írta Mártinak. A papír még üresen feküdt előtte, csak a tetejére írta fel nehézkes, kacskaringós betűkkel "Drága Mártikám!"
Aztán nem folytatta. Ült csukott szemmel, és várta, hogy egészen élesen lássa azt a képet, amit a szívében őrzött róla.
Tavasz volt, egy régi április. Talán ötven éve. Ragyogóan sütött a nap, de fújt a szél is. A napfény pajkosan játszott a nyírfa halványzöld levelein, és hófehér szirmok hullottak a cseresznyefáról. Az egyik lakásból zongoraszó hallatszott - talán Chopin. Márti pedig ott állt az udvaron egy egyszerű kék ruhában, kibontott hajjal. Arról beszélt, hogy nincs ennél szebb a világon, mint amikor így hullanak a szirmok a fáról. Olyan, mint a hóesés, de ez szebb, mert reménnyel meg élettel teli. Ilyesmiket mondott.
Nézte a nőt, és boldog volt, hogy része lehet ennek a tökéletes pillanatnak. Kimondhatatlanul szépnek látta. A fény, a színek, a zene... Csordultig telt szerelemmel. Sem előtte, sem utána nem érezte többé ugyanezt, de minden levelében ezt a pillanatot, ezt az érzést szerette volna leírni. Szavakba önteni valahogy azt a túláradó boldogságot, amit akkor érzett.
Kinyitotta a szemét, és lázasan írni kezdett. Nehezen engedelmeskedett a keze, a sorok girbegurbákká, a betűk ákombákomokká váltak. A gondolatai pedig minden sorral egyre kuszábbak lettek. Letette a tollat, és mérges volt magára, amiért a szobájában hagyta a szemüvegét. De ha most bemenne érte, a szobatársai mérgesek lennének rá, amiért megzavarja a pihenésüket. Karcsi talán megdobná a papucsával, és megint azt mondaná rá, hogy "vén bolond". Utálta ezt a szót, nem érezte magát bolondnak, csak elveszettnek. A papírra nézett, de már elfelejtette, hogy mit írt eddig, csak azt tudta, hogy valami nagyon-nagyon fontosat. Mártinak.
Hátradőlt a széken, és a tenyerébe temette az arcát. Sírni kéne - gondolta -, zokogni. Hagyni ezt a férfiúi büszkeséget, ami meggátolja ebben. Végtelenül sajnálta magát. A szemüveg miatt, az olvashatatlan írása miatt, a kusza gondolatai miatt és a múlt miatt. A múlt miatt, mert már csak múlt. Vagy talán meg sem történt. Ez a gondolat fájt a legjobban. A bizonytalanság. Ez az üresség, ami ott van a valóság és a képzelet mezsgyéjén, és szép lassan felzabálja a gondolatait, aztán a szemébe költözik, hogy az egész világot üresnek lássa maga körül.
Meglepődik, amikor megszólítja az egyik ápoló. Eddig nem is vette észre, hogy ott van.
- Levelet ír, Józsikám? - kérdezi.
- Mártinak.
- Azt sejtettem - mosolyog rá -, minden nap ír neki.
- Minden nap írok neki? Akkor Márti valóság?
- Valóság - nyugtatja meg az ápoló.
"Az ebéd ma igazán finom volt. Pista bácsi mellett ültem. Te vagy az egyetlen biztos dolog, Márti. Meg az a tavasz. Szeretlek. Józsi"
Odaadja az ápolónak a levelet, s egészen addig néz utána, amíg az el nem tűnik az aprócska nővérszobában. Megkönnyebbülten sóhajt. Az ápoló is sóhajt, de az ő sóhaja fájdalomból születik, ahogy a szekrény tetejéről leemeli a dobozt, amire még egyszer régen ő írta piros filctollal: K. J. Levelek Mártihoz.
"Szökési kísérlet" az öregek otthonából
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
