"Szökési kísérlet" az öregek otthonából

Van, aki azért "dugja be" a nagyit egy ilyen helyre, mert "le akarja tudni" a problémát. És utána felé se néz - vagy legfeljebb évente kétszer. Viszont van, ahol egész családok roppannak bele, hogy gondoskodjanak az idős rokonról, de aztán elfogy minden erőforrás. Ők majd' beleszakadnak, hogy megtalálják a megfelelő ápolási intézményt - mert bizony nem csak omladozó elfekvők léteznek.

De még a legjobb ápolási otthon sem igazi otthon. A legjobb, legszínvonalasabb ellátás sem pótolhatja a családtagok látogatásait. Ezt Zsuzsa élménye is alátámasztja:

A kapu rácsaira tapadt finom ívű, ráncos, vékony kis kéz nem engedte el a rideg vasat. Az egykor jobb időket látott idős hölgy úgy szorította azt, mintha az élete múlt volna rajta. Nem szólt egy szót sem, csak könnyekkel teli szemei beszéltek mérhetetlen fájdalmáról. Mit nézett annyira? Hová vágyakozott? A rácsok túloldalán csupán egy poros út volt. Nekem jelentéktelen utcarészlet, neki azonban a szabadságot jelentette.

Ha a kapu egyszer bezárul mögötted, a zárt otthonból nincs menekvés. Ide kerülnek az önálló életre már nem képes, állandó intézményi ápolásra, gondozásra valamint teljes körű ellátásra szoruló emberek. Már ha sikerül nekik bekerülniük, mert korántsem könnyű bejutni egy ilyen intézménybe. És mint a példa mutatja, kijutni sem - igaz, a zárt kapuk az ő biztonságukat szolgálják.

Ennek ellenére, ha lett volna hozzá hatalmam, szétszakítottam volna a rácsokat, és kiengedtem volna a nénit: siessen, menjen haza - mondtam volna, de nem tehettem. Szerettem volna Istent játszani, és visszaadni a fiatalságát, egészséget és tiszta szellemet ajándékozni neki. Vagy legalább egy kis elfogadást, beletörődést, megnyugvást. De sajnos csak egy vagyok a sok halandó lélek közül, és az öregedést, az esetleges szellemi leépülést eltörölni nem tudom.

Odakint veszélyes

Vigasztalásképpen csupán ennyit tudtam szólni: "Odakint veszélyes, autók járnak, bent azonban biztonságos, és már kész a finom vacsora is." Tudom, sovány vigasz, de fogalmam sincs, hogyan lehet egy szabadságától megfosztott, önnön börtönébe zárt emberi lénnyel elfogadtatni a megváltoztathatatlant.

Mert legbelül valamennyien fiatalok és szabadok vagyunk, az öregedés csupán a testünket és a szellemünket kezdheti ki, egykori gyermeki lelkünk azonban örökre ott él bennük. Ugyanúgy, ahogy a szabadság iránti vágy is. Ha egyszer szárnyaltál, hogyan is tudnád elfogadni azt, hogy ezentúl nem repülhetsz, nem tehetsz azt, amit akarsz, nem mehetsz oda, ahova kívánkozol? Mert ezentúl mások mondják meg, mit mikor tégy, és idegenekre utalva, szigorú szabályok szerint kell élned az életed. És mindez a te érdeked is.

A szökés kudarcba fulladt

Szívszorító volt a látvány: még láttam szelíd, de annál őszintébb ellenkezését, ahogy próbál utolsó reménysugarába, a kapuba kapaszkodni, amikor társai lefejtették törékeny kis kezeit a rácsról, és bekísérték az otthonba. S bár a lába vitte előre, fejét visszafordította, és könnyes szemeiben kihunyt az utolsó reménysugár. A szabadság elveszett számára, csak a zárt kapuk maradtak.

Bár próbáltam tartani magam, az én szemeim is megteltek könnyel. Szégyenkezve próbáltam észrevétlenül törölgetni azokat, hiszen ez volt a legtöbb, amit tehettem. Együttéreztem vele.

Nyitókép: iStockphoto