Sosem késő munkát váltani!

A legtöbben valahogy úgy működünk, hogy csak akkor változtatunk az életünkön, amikor már tényleg nyakig ér a szar. Lemondunk akár tálcán kínálkozó lehetőségekről is, hiszen a változtatás félelmetes dolog.

A biztonságérzet mindennél előrébb való, és jobb a biztos rossz, mint a bizonytalan jó, ami kockázattal jár. Hosszú éveket, évtizedeket vesztegethetünk el egy megalázó kapcsolatban vagy egy olyan munkahelyen, ahol a vasárnapi pihenés már a hétfőtől való undorral telik. 

Forrás: Shutterstock

Félreértés ne essék: szinte mindenkinek volt már borzalmas munkahelye, ahová utált bejárni - nekem is. Dolgoztam egyszer egy élelmiszerboltban, ahol ordibáltak az alkalmazottakkal, mert nem nézték ki egyikükből sem, hogy önállóan fel tudnak tölteni egy üres polcot kilós kristálycukorral.

Volt ott egy huszonéves lány, karikás szemekkel, nyúzott arccal, akinek öt éve az volt a feladata, hogy feltöltse a tejespultot. Öt éve. Azt mondta, hogy neki már nincs lehetősége kitörni. Jó volna egy érettségi, de nem fog beiratkozni, mert neki már mindegy. Ez teljességgel elborzasztott.

Belegondoltam, hogy amikor én a kis háromszáz eurómmal felültem az hurghadai járatra, hogy szerencsét próbáljak, ez a lány épp a kefirt meg a tejet rámolta. Amikor elvesztem a Fülöp-szigeteken hónom alatt egy kenyérpirítóval, ez a lány épp a romlott tömlős sajtokat szedte ki a pultból. Amikor apuval ültünk a gízai piramisok alatt, ő kékre fagyott ujjakkal didergett a hűtőpult felett, és a vajasdobozokat rendezgette.

Forrás: Shutterstock

Ez volt az egyik legszomorúbb gondolat, ami valaha is megfordult a fejemben. Nem azért, mert derogál a hétköznapi munka. Számos oka lehet annak, hogy miért jó egy tejespultban dolgozni: mert hosszú idő után végre találtál munkát, és tök büszke vagy magadra, mert suli mellett dolgozol, mert egyedül neveled a gyerekeidet és dolgozol értük, vagy tanulsz, hogy feljebb léphess.

Vagy - mert ilyen is van - szereted a munkádat, és tényleg tök jó dolog rendbe rakni az árukat, mert jól néz ki utána az üzlet. Élvezed, hogy kevés a stressz, és akár a kollégák is jó fejek, és a fizu is korrekt. Van ilyen is.

De ez nem ilyen eset volt. Ez a helyzet igenis szomorú, mert ez a lány gyűlölt bejárni, amióta felvették. Egyszerűen lemondott saját magáról. Állítása szerint semmi nem állt az érettségi és a továbbtanulás útjába, sőt, még a munkahelyváltástól sem tartotta vissza semmi - mégsem tette. Lehetőségek sora haladt el mellette, amiket nem vett észre a pultba hajolva. Elvesztegetett majdnem kétezer napot az életéből, és valószínűleg még mindig ugyanazt teszi.

Azt vallom, hogy minden munka egyformán fontos, és mindenki találhat egy szívéhez közel állót, amire büszke lehet. Az a lényeg, hogy jó érzéssel töltsön el az, amit csinálsz.

Ha azok közé tartozol, akik utálják a hétfőt, akkor bizony előbb-utóbb változtatnod kell. Persze nem kell egyből borítani mindent. De apró lépéseket tehetsz, hogy tovább tudj lépni és megkönnyítsd a hétköznapjaidat addig, amíg jobb nem lesz.

Forrás: Shutterstock

Álmodozz nyugodtan!

Képzelj el egy olyan munkát, amit szívesen csinálnál! Hagyd, hogy beférkőzzön a gondolataidba! Puhatolózz, nézz utána! Nézegesd az álláshirdetéseket, olvasd el, mik a feltételek! Kérdezgesd az ismerőseidet, de a Facebookon sem szégyen ráírni egy idegenre, aki azt a munkát végzi, ami a vágyad, biztosan tud adni egy-két tippet.

Bontsd fel a nagy tervedet részcélokra!

Apró, pici lépésekre, melyeket folyamatosan kipipálhatsz, és így szemmel látható a haladás. Egy évek óta rossz munkába ragadt embernek az is nagy lépés, ha már gondolatban megfogalmazza, hogy mit szeretne.

De mindig adj magadnak határidőt!

Mert a cél határidő nélkül csak ábrándozás marad. Ha van cél, akkor viszont van hozzávezető út is.

Ami mindeközben a legfontosabb!

A legborzalmasabb munkahelyen is keress minden nap valami apróságot, amiért jó volt bejönni. Mert ha rosszkedvűen telnek a napjaid, akkor sokkal nehezebb erőt gyűjteni a változtatáshoz.

És soha, de soha ne mondj le saját magadról!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?