A szerelemből szeretet lesz? - Avagy házasság darabokban

Csörög az óra. Reggel fél 6. A szemed résnyire sem nyílik az éjszakai forgolódás után. Csendes a ház. Nem kapcsolsz rádiót. Minek? Lebotorkálsz a konyhába, lefőzöd a kávét. Kicsit megint kilöttyen a tej - ahogy mindig. Magadban bosszankodsz, és feltörlöd. Csak most még egy csészealj is bánja, hogy a szemhéjad csak nem akar engedelmeskedni.

Úgy szedegeted össze az ezer darabra robbant kistányér szilánkjait, ahogy az életedet kellene összeraknod. Vajon, ha a lelked törmelékét kezdenéd el összetakarítani, az is ugyanúgy újabb sérüléseket okozna, mint ahogy a sok-sok üvegszilánk befúródik az ujjbegyeidbe? Ezért inkább bele sem fogsz a nagy munkába... Csak sírsz. És a könnyeid összemosódnak a vércseppekkel, ahogy a kézfejeddel próbálod letörölni.

Emlékezz vissza, hogy is kezdődött ez az egész... Volt egyszer egy Lány. Okos volt, meg szép is. Nem rossz párosítás. Sosem volt hiú, mert tudta, hogy a szépség önmagában semmit sem jelent. És hiába hiszed, hogy TE vagy a kivétel, hogy TE örökké szép maradsz, TE sosem öregszel, sőt, meg sem halsz. Sajnos szép lassan rádöbbensz, hogy az élet természetes körforgása ellen nem sokat tehetsz.

De ez a lány bízott. Hogy majd ő. Majd ő megmutatja. Ő vigyáz mindenre, ami törékeny, ami múlandó. Aztán jött a Fiú, ahogy kell. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, egymásba szerettek. Habos-babos fehér ruha, a boldogság kék madara, az élet csodaszép. Beburkolóztak a szerelem bolyhos, puha köntösébe, összebújtak alatta, és úgy hitték, sosem kell kibújniuk alóla.

Mesébe illően hozta meg termését ez az erős fa. Bimbózott, virágba borult, és gyümölcsöket hozott, amúgy rendes fa módjára. Aztán szép lassan, csendesen, szinte észrevétlenül sárgulni kezdtek a levelek. A fa magában sírdogált ugyan, de valahogy senki nem hallotta meg. Nem tudni, féreg mászott-e a törzsbe, vagy csak a sok tél erőtlenítette el a hajlékony ágakat. Az is lehet, hogy túl erős szélnek feszült neki. Letöredeztek az ágak, melyeken már csak néhány levél ringatózott...

Az egykori Lányból és Fiúból Anya és Apa lett. De útközben nem vették észre, hogy lépésről lépésre elveszítettek valamit egykori önmagukból. Hogy miért? Ki tudja? Talán a külső körülmények tették. Talán a minden időt lekötő munka. Talán a bankhitel az oka. Talán azért alakult így, mert belemenekültek Anya és Apa szerepébe. CSAK azok akartak lenni, mert könnyebb volt elfogadni, hogy minden változik. Ha hagyják, hogy sodródjanak az élettel, talán egyszer kikötnek valahol.

Ha jól sodródnak, még arra is van esély, hogy együtt. Vagy csak a Lány akarta így? A Fiú tiltakozott? Mert a férfiak "olyanok". Olyan tiltakozósak. Mert hát ők a NŐT is akarják látni ANYÁBAN... Ki tudja már? Hogy a Fiú is hibázott? Hát persze. Mert a férfiak olyan hibázósak is. Nem ismerik el eléggé, mit áldoz fel értük a NŐ. De minek is kutatni! Elmúlt. Vége. Elszáradt. Vagy mégsem?

Hagyd már abba a bőgést! Ne okozz több kárt! Menj, és takarítsd össze azokat a rohadt szilánkokat!

Nyitókép: Shutterstock