Szeretnélek szeretni

Hallgatásomat halk szavam töri meg, fogaim között vészjóslóan elmorzsolt mondatok huppannak a kopott szőnyegen - ahol évekkel ezelőtt testünk fonódott össze. Te vetkőzöl, én pedig már nem nézem örömmel tested formáit. Az idő megkoptatta azt a szépséget, amit még látnom kéne. Már nem látom. Az én szemem kiégett már a szépre, egyszerűen nem képes látni azt, amit valaha csodáltam.

Reménykedem, hogy kihúz valaki a gödörből. De más kezébe kapaszkodom, nem kérem már a tiédet - mert már a kérés is fáraszt. Annyit szerettem már. Elfáradtam. Szeretni is fárasztó, napról napra, évről évre, esténként csak a békés egymás mellett élésért szól az ima. Hogy holnap ne mondjam ki, hogy megint szétszórtad a zoknidat, és a fogkeféd a mosdó szélén ugyan mit keres? És ha már túléltem veled egy békés napot, azért hálát adok.

Kívülről látom magunkat. Csendes szuszogásod hallom éjszakánként, amikor messzire kerül az álom, és csak forgolódva azt kérdezem magamtól: "Mit keresek melletted? Mit keresek itt?" Kotrom a múltat, a szép emlékeket grabancuknál fogva rángatom elő a poros zugokból. Minket megformáló képzeletbeli játék babákat fogok a kezembe, és kényszerítek tőlük csókot. Hátha megmozdít bennem valamit a múltban vájkálás. De csak ürességet ásít rám a lelkem, hiába gondolom újra a régi élményeket.

Ilyen egyszerű kiszeretni valakiből, akivel azt oltárnál állva azt fogadtad meg, hogy amíg a halál el nem választ? Milyen halál? Az enyém? A tiéd? Már tudom a választ. A szerelem halála, a szeretet megsemmisülése, az a halál. Az a vég.

Durva deszkából ácsolt ládába teszem magamban, nem lehet ezüstkoporsóba tenni azt, ami vagyontalan semmivé lett bennem. Azt mondod, te még szeretsz. De a szemedben nem ég a tűz, felfalták az évek. Már csak tudattal szeretsz, a szíved már nem üti a nevem betűit. Már csak fennen hangoztatod, hogy úgy döntöttünk, együtt öregszünk meg. Csak az ész dolgozik kettőnkön, nem a szíved löki a szavakat a szádra.

Mégis van valami, ami halványan pislákol bennem. Ki nem irtható, megszűnhetetlen érzés. A remény, hogy egyszer meglátom egy olyan kicsi, önkéntelen mozdulatodat, amitől megint megdobban a szívem, és meglátom újra, amit valaha szerettem benned. És akkor, ha nem is olyan lángon, mint ezelőtt, de képes leszek újra szeretni, érezni. Az asztalra csapva szabadnapot kérni a hétköznapok taposómalmában, kikövetelni az időt, magunkra. Újraéleszteni az érzéseket. De egyedül kevés vagyok. Segítened kell! Az érzelmi kiégés elvette a szívem éleslátását. De én látni akarlak. Megint. Újra.

Nyitókép: Shutterstock