fájdalom megkönnyebbülés elengedés zokogás sírás
Most, egy nagyobb bőgés után mérhetetlen örömöt érzek, hogy újra megtanultam zokogni. Nem sírni, hanem kontrollálatlanul zokogni.

Pici koromat leszámítva csak egy-egy alkalomra emlékszem, amikor tényleg szabadjára tudtam engedni a felgyülemlett feszültséget úgy, ahogy csak bírtam. Majd felnőttként egy önismereti női körben (Heart and Sexuality Magyarország) értettem meg, hogy ennek igenis helye van.

Szeretek önismereti csoportokba járni és folyamatosan fejleszteni magam. Ebben a táborban is sok-sok tanulság ért, melyek közül az egyik a zokogáshoz kapcsolódik. Úgy érzem, ez is egy újabb "életmentő" felismerés volt, mert a stressz, az elfojtás öl.

Forrás: iStockphoto/Zoran Zeremski

A táborban volt egy gyakorlat, ami nagyon beütött, ami által sok-sok félelmem felébredt. Elkezdtek kínozni a démonjaim, amit jeleztem is a terapeutánknak, Mayának. Erre ő ahelyett, hogy felajánlotta volna a segítségét, számomra váratlan dolgot kérdezett:

- "Kit szeretnél a csoportból, hogy segítsen neked?"

- "Juditot" - feleltem habozás nélkül.

És ezzel a csoport elment ebédelni otthagyva minket egymásnak. Durván hangozhat, de a lehető legtökéletesebb volt így. Tudtam, hogy Maya nem lesz velem mindig, meg kell tanulnom egyedül is kezelni az ilyen helyzeteket, és éreztem a bizalmát, hogy meg is tudom oldani.

Telesírtam a vállát

Amikor ketten maradtunk, Judit csak ennyit kérdezett:

- "Mit szeretnél?"

- "Hozzád bújni" - feleltem, majd évek óta először elengedtem a zokogásomat. Telesírtam mindkét vállát, teljesen eláztattam a ruháját, ő pedig szeretettel adta azt a biztonságot, amit az anyjától kér egy pici gyermek. Nem tett semmit, csak hagyta, hogy addig bőgjek, amíg szükségem van rá. A megértését és a támogatását adta.

Forrás: Getty Images/elenaleonova

Tökéletes megkönnyebbülést kaptam a folyamattól: mintha a rég berozsdásodott szelepeket nyitottam volna ki. Kiengedtem minden gőzt, ami lehetővé tette, hogy megnyugodjak. Igazi nyugalmat kaptam.

Utána már otthon is ment

Most is egy ilyen zokogáson vagyok túl, igaz, most nem volt velem senki, csak a kedvenc plüssöm. Elengedtem magam, és hagytam, hogy a testem vezessen. Hagytam, hogy addig rázzon, amíg csak van belőle. Persze eszembe jutott, hogy mi van, ha a szomszédok meghallják, de hamar elengedtem ezt a félelmemet.

A zokogást nem lehet kiváltani egy sírással. Más ez, mint egy sírás. Sírni sokszor szoktam, de abban valahogy van valami elfojtás. Konkrétan érzem is, hogy visszatartok valami kibuggyanni akaró feszültséget, és valahogy nincs igazán vége a folyamatnak.

A zokogás más. Annak egyszer csak vége van. Olyan, mint egy vihar. Kitombolja magát, és utána csodálatos béke száll a tájra. Közben pedig fontos felismerések is születnek bennem. A vihar végeztével pedig, amikor minden feszítő gőz elszállt, megnyugszom. Békét találok.

Megértettem, hogy ez fontos

Nemrég egy könnyes szemű lányt néztem a metrón. Szegény nagyon küzdött, látszott, hogy igyekszik visszatartani a sírást. De én nem azért sajnáltam, mert szomorú, mert fájdalma van, hanem mert visszafogja magát, erőlködik. Azt kívántam, hogy legyen alkalma jól kizokogni azt, ami feszíti, és azt, hogy ezáltal rengeteget tudjon tanulni magáról, amitől még erősebbé és boldogabbá válhat.

Nyitókép: iStockphoto

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a SHE Google News oldalán is!
Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.