Újra tudok sírni! - Zokogj te is, mert az jó!

Pici koromat leszámítva csak egy-egy alkalomra emlékszem, amikor tényleg szabadjára tudtam engedni a felgyülemlett feszültséget úgy, ahogy csak bírtam. Majd felnőttként egy önismereti női körben (Heart and Sexuality Magyarország) értettem meg, hogy ennek igenis helye van.

A táborban volt egy gyakorlat, ami nagyon beütött, ami által sok-sok félelmem felébredt. Elkezdtek kínozni a démonjaim, amit jeleztem is a terapeutánknak, Mayának. Erre ő ahelyett, hogy felajánlotta volna a segítségét, számomra váratlan dolgot kérdezett:

- "Kit szeretnél a csoportból, hogy segítsen neked?"

- "Juditot" - feleltem habozás nélkül.

És ezzel a csoport elment ebédelni otthagyva minket egymásnak. Durván hangozhat, de a lehető legtökéletesebb volt így. Tudtam, hogy Maya nem lesz velem mindig, meg kell tanulnom egyedül is kezelni az ilyen helyzeteket, és éreztem a bizalmát, hogy meg is tudom oldani.

Telesírtam a vállát

Amikor ketten maradtunk, Judit csak ennyit kérdezett:

- "Mit szeretnél?"

- "Hozzád bújni" - feleltem, majd évek óta először elengedtem a zokogásomat. Telesírtam mindkét vállát, teljesen eláztattam a ruháját, ő pedig szeretettel adta azt a biztonságot, amit az anyjától kér egy pici gyermek. Nem tett semmit, csak hagyta, hogy addig bőgjek, amíg szükségem van rá. A megértését és a támogatását adta.

Utána már otthon is ment

Most is egy ilyen zokogáson vagyok túl, igaz, most nem volt velem senki, csak a kedvenc plüssöm. Elengedtem magam, és hagytam, hogy a testem vezessen. Hagytam, hogy addig rázzon, amíg csak van belőle. Persze eszembe jutott, hogy mi van, ha a szomszédok meghallják, de hamar elengedtem ezt a félelmemet.

A zokogás más. Annak egyszer csak vége van. Olyan, mint egy vihar. Kitombolja magát, és utána csodálatos béke száll a tájra. Közben pedig fontos felismerések is születnek bennem. A vihar végeztével pedig, amikor minden feszítő gőz elszállt, megnyugszom. Békét találok.

Megértettem, hogy ez fontos

Nemrég egy könnyes szemű lányt néztem a metrón. Szegény nagyon küzdött, látszott, hogy igyekszik visszatartani a sírást. De én nem azért sajnáltam, mert szomorú, mert fájdalma van, hanem mert visszafogja magát, erőlködik. Azt kívántam, hogy legyen alkalma jól kizokogni azt, ami feszíti, és azt, hogy ezáltal rengeteget tudjon tanulni magáról, amitől még erősebbé és boldogabbá válhat.

Nyitókép: iStockphoto