Ültem úgy körülbelül 5 percig az asztalnál döbbenten, majd visszakérdeztem: ki megy és hova? Jött a válasz: mi, és lőni. Gyerekkorom óta odavagyok a lövészetért, mindig is ki akartam próbálni, de valahogy most sokkhatásként ért a lehetőség.
Kezdem ott, hogy nem én vagyok a világ legszerencsésebb embere. Simán kitöröm a bokám teljesen egyenletes talajon, vagy üttetem el magam buszról leszállva a megállóban. Szóval éles lőfegyvert a kezembe adni nem egy életbiztosítás. Se nekem, se a környezetemnek.
Két napig az járt a fejemben, hogy mi van, ha lábon lövöm magam. Vagy mást...
A lőtérre menet azzal nyugtattam magam, hogy csak féltik annyira az életüket az ott dolgozók, hogy megtesznek minden óvintézkedést az ilyen kétbalkezesek ellen, mint én. Elképzeltem magam előtt egy marcona, 2 méter magas férfit, aki ott áll mellettem végig árgus szemekkel, és figyel, nehogy valami bajt csináljak. Semmi sem állhatott volna távolabb a valóságtól.
A lőtérre érve találkoztam ugyan ilyen stílusú férfival, csak nem ő volt az én tanárom. Én egy 160 cm magas, vagány, mini Lara Croftot kaptam, aki egy bespeedezett Duracell nyuszi sebességével magyarázta a biztonsági szabályokat. A hogyan ne lőjük meg magunkat résznél különösen próbáltam odafigyelni.
A gyors biztonsági bemutató után már mentünk is ki a pályára, ahol kiterítették elém a fegyvereket egymás mellé. Úgy feküdtek ott, mint a svédasztalon a sonkás tekercsek. Tölt, céloz és tűz. Ezek voltak a legfontosabb vezényszavak. Az elején nem is volt semmi probléma, a Beretta és az Uzi nem okozott nagy gondot.
Majd jöttek a nehezebb fegyverek. A 44-es Magnumnál már a fegyver felemelése és egyenesben tartása is felért egy edzéssel, de ami az elsütése után következett, arra nem voltam felkészülve. Akkorát rúgott hátrafelé, hogy ellenőriznem kellett, megvan-e még a kezem, rajta az összes ujjammal. Mázlira megvolt. A negyedik lövésig bírtam, majd inkább feladtam a dolgot, mivel annyira elfáradt a kezem, hogy szabályosan remegett. Itt majdnem össze is jött a lábon lövés...
Némi pihenő után jött a bónusz kör. A kezembe adtak egy Remington 870-est. Ezzel rohangászik a Terminátor, és lövi szét az aktuális rosszfiút.
Először közöltem, hogy "Na, én ezt biztos nem sütöm el!" De Lara Croft rábeszélt, hogy higgyem el, meg fogom bánni, ha kihagyom, mert szuper élmény. Összeszedtem minden bátorságomat, kezembe vettem, felhúztam (ez a legjobb rész), és elsütöttem. Igaza volt. Utána olyan stílusban ismételtem ezeket a mozdulatokat, mintha most szalajtottak volna a Feláldozhatókból.
Imádtam minden percét!
Hazafelé már azon járt az eszem, hogy mikor megyünk legközelebb. Mert, hogy megyünk, abban teljesen biztos vagyok!
Nyitókép: Jónás Zsófi saját képe
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.