Kirepült a kicsikém - egy anyuka az üres házban

Aztán, ahogy megszületik az első gyerek, fokozatosan döbben rá, hogy "Ezt biza má' nem lehet visszacsinálni!"

Az első szülés után nagy örömmel kijössz a kórházból, és indul a végeláthatatlan kálvária - azaz a gyermeknagyüzem. Etetés, fürdetés, pelenkázás, váltott sorrendben. Halmozódik a szennyes, ha nincs nagymama, akkor az idegbaj is - ha meg van, akkor azért. Az állandó éjszakázás nem nevel türelmes anyucit. Smink helyett hatalmas karikák, csini rucik helyett spenót foltos macinacik.

Persze ezt mi, anyák nem így éljük meg. Én például olyan meghökkentő pillanatokban szembesülök ezzel, mint amikor húsz év házasság után a férjem tényszerűen közli, hogy nem is gondolkozik azon, hogy kettesben elutazzon velem. Mert a gyerekek nélkül úgysem érezném jól magam, csak folyamatos lelkifurdalásom lenne, hogy miért hagytam őket otthon... Vagy amikor szelíden megjegyzi, hogy néha úgy érzi, hogy nekem a három gyerekem a férjem. Ismerős gondolatok?

A minap előfordult velem, hogy a férjem dolgozott, és a három magzatom közül egyik sem volt otthon! Én viszont igen. Én? Otthon? Egyedül? Mi van?! Gondolkodóba estem, mit ronthattam el, hogy így egyedül maradtam. Rövid agyalás után rájöttem, hogy semmit. Csak megnőttek. És már a kisbaba is lassan tizenkét éves. És barátnőzik. Amihez ÉN nem kellek neki. Hmmm...

Azt, hogy nulla szabadidő, nulla "énidő", csak ügyes manőverezés a munka, a gyerekek, a férj és a háztartás erdejében. És most itt állsz egyedül a nagyvilágban, a rád szakadt üres házzal, és az agyadban valaki azt visítja: "Nyugi! No para!" De tényleg! Mi az édes nyavalyának görcsöl az ember azon, hogy végre kicsit van ideje magára is?! És mégis görcsöl!

Nálam még csak most kezdődik ez az egész folyamat. Egyelőre még csak játszom a gondolattal, hogy mi mindent lehet ilyenkor csinálni. Még keresem a kifogást, hogy "Á, erre úgysem lesz időm!" Aztán rájövök, hogy nem bűn az, ha egy anya napközben olvasni merészel, vagy netán zenét hallgatni, rejtvényt fejteni, ne adj' isten, csak elmerülni egy kád forró vízben. Úgy, hogy közben nem nyitnak rá nyolcszor.

Ismeretlen, újra felfedezésre váró apróságok ezek, amiket sokunknak újra kell tanulni. Végső tanácsom hasonló helyzetbe került anyatársaimnak: őrizzük meg magukban azt, ami maradt belőlünk! Örüljünk annak, hogy gyerekeink kezdenek felnőni, és törekedjünk arra, hogy azt lássák: mi így - nélkülük is - önálló emberek, kerek egészek vagyunk! Akik azért felnőttkorukban is mindig ott leszünk nekik, ha szükségük lesz ránk!

Nyitókép: iStockphoto