Annyi mindent nem mondtam el neked...

Eltakartunk egymás elől mindent: a titkainkat és legfőképpen az érzelmeinket - mert azt hittük, úgy már nem kellenénk a másiknak. Én esküszöm, hogy azon a napon készen álltam őt megcsókolni, úgy, ahogy még soha, de aztán rájöttem, hogy mi képtelenek lennénk együtt a boldogságra. Mert féltünk attól, hogy a szenvedély, ami kettőnk között van, az egész eddig felépített világunkat romba döntené.

De akkor, abban a fél percben, amikor úgy gondoltam, nem érdekel senki és semmi, azt akartam, hogy mindent tudjon. Szívem szerint elmondtam volna, hogy akarom őt, úgy, ahogy van, a jelenével és múltjával együtt. Azt akartam, hogy tudja: bármit megtennék érte, hogy a problémák, amik oly nagynak és megoldhatatlannak tűnnek, azok valójában nem is léteznek.

Elmondtam volna, hogy én nem vagyok olyan erős, mint hiszi, hogy vágyom az ölelésére, sőt mindenére. És ha tényleg képes lennék uralni a saját világomat, akkor nem írnám ezeket a sorokat. Elmeséltem volna, hogy tudom, mik az álmai, hogy vágyik egy kis házra egy kies dombtetőn, ami csak a miénk, egy gitárral a nappali közepén, kiskutyára és kisgyerekekre, akik a kertben játszanak. Tudtam, hogy szereti a csendet, és zavarja a tömeg - miközben nem tudta elviselni, hogy ne ő legyen a középpontban. Ismertem a teljes valóját, miközben mindent eltakart.

El akartam mondani, hogy kellenek azok a lopott éjszakák, amikor kézen fogva bámuljuk az üres plafont, miközben senki nem tudja, hogy mi együtt vagyunk. Hogy minden egyes másodpercben tudni akarom, mit gondol, mit érez, hogy ki ő, ha leveszi a maszkját, és mélyen belenéz a szemembe.

El akartam mondani mindent, azon az utolsó péntek délutánon, amikor ő előttem csókolta meg azt a lányt - akit később feleségül vett. De nem jöttek számra a szavak, és inkább - a sírással együtt - mindent visszafojtottam, és mosolyt erőltettem az arcomra - miközben ő rám nézett, és némán elbúcsúzott tőlem.

Túl jók voltunk a játékunkban, amiben már a legelején vesztésre voltunk ítélve, de mégis éveken keresztül bennünk volt a nyerni akarás. Tudtuk, hogy csak akkor győzhetünk, ha valaki kiszáll. Ő megtette. Végül képtelen voltam arra, hogy őszinte legyek vele és saját magammal, és hogy végre kimondjam: mi összetartozunk.

72 hónapja semmit nem tudok róla. Ez az élet.

Nyitókép: iStockphoto