A szerelem, amely véget ért, mielőtt elkezdődött volna

Mit tudtam én akkor, hogy egzakt pszichológiai magyarázata van ennek az érzésnek; hogy a kölcsönösség, a hasonlóság, a közös vonások vonzalmat szülnek. Semmit sem tudtam erről! Pedig mi nagyon is egyformák voltunk, egymás kiköpött másai.

A világ aztán forgott tovább, kivertem a fejemből, nem találkoztunk, nem gondoltam rá, tiltott volt akár csak egy pillanatra is felidézni az emlékét. Mert nem voltunk szabadok: se ő, se én.

Néha mégis felvillant a képe, de amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan hessegettem is el, mint egy bosszantó muslicát, mely az ember körül zsizseg makacsul, szüntelenül. Már éppen feledni kezdtem, amikor egyszeriben csak mindenhol ott termett.

És a vonzalom már nem puszta vonzalom volt többé. Nem csak egy pajkos tekintet, egy izgató félmosoly, egy lüktető érzés kettőnk között. Beleszerettem. Tetőtől talpig. Hogy utáltam érte!

Lázas izgalom fogott el, akárhányszor láttam, beszéltem vagy találkoztam vele. A nyilvános eseményeken csak sokatmondó pillantásokkal, cinkos mosollyal nyugtáztuk a másik jelenlétét. A titkos randevúkon eleinte irodalomról, a kortársakról, később pedig magunkról, a vágyainkról, az álmainkról beszélgettünk. Fontossá - túlontúl fontossá - váltunk egymás számára, egyre nehezebben viseltük a másik hiányát, és a béklyókat, melyek nem engedték, hogy együtt legyünk.

Veszélyes játék volt ez, és ha folytattuk volna, minden zsetonunkat az asztal közepére kellett volna tolnunk, és all-int mondanunk. De mi ehhez gyávák voltunk. A bort megittuk, a lapokat bedobtuk, és ez a szerelem olyan gyorsan hamvadt el, mint az utolsó szál rövid cigaretta.

Cigaretta, bor, póker és Ő. Ezek voltak az én bűnös szenvedélyeim abban a mámoros hónapban, amíg szerettük egymást. Aztán - bár közben belepusztultunk -, jó útra tértünk.

Nyitókép: Dreamstime