Én is így voltam ezzel. 8 éves voltam, amikor édesanyám bevitt az első táncterembe. Úgy mesélte, hogy olyan hatalmas szemekkel néztem a balerinákat, mintha a mesék birodalmába léptem volna.
Akkor már tudtam, hogy én táncolni akarok egész életemben!
Igyekeztem is képezni magam, kipróbáltam mindenféle műfajt, de aztán, ahogy az lenni szokott: elsodort az élet. Jöttek az események, tanulás, munka, házasság, gyermek. De csak nem hagyott nyugodni a lelkemben élő kislány.
De micsoda dolog az, hogy egy felnőtt nő, egy feleség, egy anya vágjon bele egy táncos karrierbe? Hisz' már késő! A nagy táncosnők apró-tipegő koruk óta gyakorolnak! Hát mit akarok én itt, túl a harmadik X-en?!
Ilyen gondolatok visszhangoztak a fejemben, amikor is egy TV műsorban megláttam egy táncost. Se szép, se fiatal, se karcsú nem volt, de olyan kisugárzással bírt, és olyan táncot lejtett, hogy megbabonázva néztem. Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem: ez az, amit akarok!
Nem kell feltétlenül nagy, ünnepelt táncosnőnek lennem! Elég, ha csak újra az életem része lehet a tánc!
Nem voltak illúzióim. 38 éves voltam. Vidéki városban, gimnazista gyermekkel, állandóan dolgozó férjjel, és egy 24 órás embert próbáló munkahellyel. Nem voltak illúzióim, de optimista voltam, és mindig azt mondogattam: véletlenek nincsenek. Így hát dolgoztam tovább, és közben szakadatlanul kerestem a megoldást.
És amikor végre a mi városunkban is meghirdettek egy keleti tánckurzust, azonnal beiratkoztam. De, csak hogy ne legyen minden mesébe illő -, be kell vallanom, innen még nem vezetett egyenes út álmaim valóra válásáig.
Az első pár hónap számomra nem azt adta, amire vágytam. De mikor már éppen a kurzus elhagyását fontolgattam, megjelent Ő! Az a nő aki annak idején elbűvölt a televízió képernyőjén keresztül.
Ettől a perctől kezdve alig vártam a táncórákat, stréberként gyakoroltam otthon minden pici szabadidőmben, még a fakanál is ütemre kavargatott a kezemben. Rengeteget dolgoztam, de táncolni sosem voltam fáradt.
Majd egyik nap az a különleges nő nem jött, és az azt követő hetekben sem. Az órák már nem voltak izgalmasak, előfordultak viták is, és ez nekem így már nem tetszett.
Gondoltam egy merészet, és az egyik óra után megkérdeztem néhány csoporttársam, lenne-e kedvük a továbbiakban együtt gyakorolni nálam. Igent mondtak. Így lettünk mi heten, mint a gonoszok - angyali lélekkel.
Szokták mondani, hogyha megtalálod az utat, amit neked szántak, az egész univerzum melléd áll, hogy végig tudj menni rajta. Így volt ez velünk is: ott álltunk 7-en, szinte semmi tapasztalattal, de annál nagyobb hittel és akarással, de máris kaptunk egy meghívást egy városi rendezvényre.
Boldog voltam, de kicsit tartottam is tőle. Iszonyatos terhet cipeltem a vállamon. Ne feledjük! Egy kisvárosi tánckurzusról kivált, tudással alig rendelkező maroknyi lányból állt a csoport, de rábólintottunk a felkérésre.
Alig 30 napunk volt a felkészülésre. Hatalmas lendülettel kezdtük összerakni, amit tudunk, ami visszatekintve nagyon kevés volt. A délelőttjeim, éjjeleim szervezkedéssel és koreográfia megalkotásával teltek, a délutánjaim pedig a barátnőim betanításával.
Szóval nagyobb fába vágtuk a fejszénket, mint amire fel voltunk készülve, de végül hatalmas sikert arattunk.
Innentől kezdve nem volt megállás: egyre komolyabb felkéréseket kaptunk, egyre profibb műsorokat állítottunk össze. Sőt, még külföldre is kijutottunk.
Nem, nem lettünk világhírűek, de igazi táncosnők lettünk. Akik nem csak a maguk kedvére ringatózhattak otthon főzés vagy takarítás közben, hanem akiknek a művészetére kíváncsiak lettek az emberek. Akik a tánc segítségével adhattak valamit közönségüknek! Azt hiszem, ez a lényeg, a világhírnév és a pénz már csak extra.
Persze az évek múlásával a táncosok is cserélődtek, hiszen a tanulás, munka, házasság miatt más városba, messzi országokba költöztek, gyermekeket szültek. Az élet viszont ment tovább, helyükre új lányok jöttek, akiket már én tanítottam, nálam váltak hercegkisasszonyokká.
Hihetetlen tehetségekkel hozott össze a sors. Olyanokkal, akik néhány hónapnyi kemény munka után profin táncoltak - és ami a legfontosabb: elhitték nekem, hogy bármire képesek.
Öt éve oszlott fel a csoportom. Még ma is hiányoznak a lányok. Hiszem, hogy a rengeteg munka megérte, hiszen tizenegy évig mi lehettünk "kelet hercegnői"!
Nyitókép: iStockphoto
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.