A cuccaidat már összepakoltuk, együtt csomagoltunk össze mindent, amit magaddal akarsz vinni a közös életünkből. Nincs másik nő, nincs másik férfi. Csak az érzés: hogy ide a szerelem már kevés. Az elengedés az egyetlen út, ha nem akarjuk végérvényesen tönkretenni egymást. Nehéz. Fáj. Együtt zokogunk. De vége.
„Minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban, minden szerelem darabokban” – magamban Adyt idézem, azt érzem, „fut velem egy rossz szekér”. Eszembe jut, milyen tökéletes volt minden, a megismerkedésünk, ahogy egymásra néztünk, minden a helyére került, minden értelmet nyert, hazaértünk.
Forrás: Shutterstock
Hogy lett egy ekkora szerelemből ilyen csúfos bukás?
Az első látásra szerelemből szépen alakult ki az örökre érzése, csak egymást akartuk, hittük, hogy ez egy éltre szól vagy tovább. Mindketten ugyanazt éreztük: soha senki nem szerettünk még úgy, mint egymást. Hogy annyira jó együtt, hogy ami ennél jobb lehet, az már nincs is. És most itt vagyunk. Emlékek fölött zokogunk a fájdalomtól, ömlenek a könnyeink, és nem értjük, hogy jutottunk ide.
Ide, hogy már összepakoltam mindenedet. A szoba tele dobozokkal, melyek a holmijaidat rejtik. Lapra szerelt bútorok a padlón, azok, amiket magaddal hoztál. Minden üres lett. Zsibbadt voltam és üres. Amikor elapadtak a könnyeim, csak égett szárazon a szemem, ahogy élettelen tekintettel bámultam a csomagokat. Sorra tolakodtak elő a csodálatos emlékek, melyek most múlásuk okán óriási fájdalmat okoztak. A veszteség leírhatatlan. Hogy jutottunk idáig?
Először csak azt vettem észre, hogy egyre több hibát látunk egymásban
Valahogy megszűnt a szeretettel látó szemüveg. Aztán egyre többször voltunk egymással ingerültek. Szaporodtak a fölösleges és értelmetlen viták, később veszekedések. Már minden idegesített a másikban. Szinte az is, ha levegőt vett. Próbáltuk megoldani. Rengeteget beszélgettünk. Órákon át kerestük a megoldást. Igyekeztünk türelmesek maradni. Igyekeztünk a jóra koncentrálni. De erőltetett volt az egész és ha már erőltetni kell, hogy jót tudjunk találni, régen rossz.
Vakok lettünk a szerelmünkre. Összeszoruló szívvel, lebénulva figyeltem, mi történik. Minél kétségbeesettebben próbáltuk megoldani, annál rosszabb lett. Annál több sebet szereztünk. Már nem a szeretet hangja szólt belőlünk. Üvölteni tudtam volna, amikor észrevettem, hogy rettentő kritikus szemmel nézek rád. Már nem tetszett, amit látok. Nem tetszett a tested, a megnyilvánulásaid. Pedig ugyanaz volt minden. Mi változott?
És láttam, hogy te is kínlódsz. Erőn felül küzdöttél. Nem az volt a baj, hogy nem szerettük egymást. A baj az lett, hogy túl sok tragédiát és nehézséget éltünk át együtt, túl rövid idő alatt.
Temettünk, volt baj a családunkban, volt konfliktus közöttünk, nehézzé vált az élet. Gyűrtük, gyűrtük, egymás után oldottuk meg, amit kellett, de olyan gyorsan jöttek egymás után a bajok, hogy fellélegezni sem volt időnk. Ahogy az egyiket megoldottuk, már ránk is zuhant a másik. Nemhogy a lelkünket nem tudtuk utolérni, lélegezni sem tudtunk.
Belefásultunk, belegyötrődtünk a kínlódásba. És egy idő után ezek már nem összekovácsoltak bennünket, hanem eltávolítottak. Önkéntelenül egymásra vetítettük ki a dolgokat. Azt gondoltuk, a másik miatt van. Mert magunkra vettük egymás családjának a nyűgjét, mert a másik kínlódik, mert mi magunk kínlódunk. Lassan elkopott a hímpor, ami széppé varázsolt minden. És nem sikerült újrafesteni. Talán, ha elmentünk volna párterápiára, segített volna. Nem tudom. De már mindegy is.
Eljutottunk oda, hogy nincs tovább. Nincs tovább, mert túl sok fájdalmat okoztunk egymásnak. Túl hosszú ideje játszottuk az eltaszítjuk egymást, közeledünk egymáshoz játékot.
Keservesen próbálkoztunk, akartuk megoldani de nem ment. Talán nincs is ennél nagyobb csalódás és fájdalom. Hogy pontosan tudod, milyen jó együtt, mennyire szeretitek egymást, de valami ok miatt mégsem működik. Vagy egyszerűen csak annyi, hogy előfordul, annyi a nehézség, hogy az felőrli a kapcsolatot. És egy idő után már csak arra tudsz gondolni, inkább menjünk szét, mert ha külön leszünk, talán megszűnnek a bajok.
Nem tudom. Az is lehet, minden sokkal rosszabb lesz. Mert mindketten egyedül leszünk majd a bajokra. Nem tudom, mi vár ránk. De azt tudom, hogy nem őrölhetjük fel egymást. Nem mehetünk végleg tönkre. Ezért elengedlek, bármennyire is szeretlek. Nem tudom, mit hoz a jövő. Nem tudom, egymásra találunk-e még valaha? De azt tudom, hogy most belehalunk a fájdalomba. Ezért elengedlek, mert szeretlek.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
