Nagy a fenekem, és büszke vagyok rá!

17 éves lehettem, amikor az egyik legjobb barátnőmmel betévedtünk egy újonnan nyílt butikba. Mindketten ugyanazt a tűzpiros ruhát próbáltuk fel, ami a kirakatban lévő babán volt.

Rajta tökéletesen állt, rajtam pedig hátul egy nagy buborékká fújódott, és úgy festettem benne, mint a Vízipók-csodapók. Az eladó elkámpicsorodott arcomat látva valószínűleg megsajnált, és biztató hangon odaszólt: "Legyél csak büszke a szép kerek popsidra, az igazi férfiak úgyis a domború idomokat szeretik." Mekkora hazugság, fortyogtam magamban. Errő eszembe jutott az a kínos jelenet, amikor a lakótelepi kisboltban a mögöttem álló srác odaszólt a másiknak: "Jól néz ki a csaj, csak nagy a kufferja!"

Világéletemben kilógtam a sorból a plusz kilóim miatt. Ezért könnyű célponttá váltam. Folyamatosan beszóltak, szívattak, sokszor még ki is röhögtek. Megszámolni sem tudom, hányszor kívántam, hogy bárcsak karcsúbb lennék, bárcsak hosszabbak lennének a combjaim, meg laposabb a hátsóm. Ennek érdekében minden fogyókúra-őrületet kipróbáltam, és megszállottan számoltam a kalóriákat.

Aztán amikor egyik sem vált be, elkezdtem kutatni a súlyom mögötti spirituális okokat, alternatív gyógyászokhoz fordultam, de hiába. Az istenért sem tudtam lefogyni, emiatt pedig pokolian éreztem magam a bőrömben.

Évtizedeken át küzdöttem azzal az egyre fojtogatóbb érzéssel, hogy nem én vagyok az a nő, aki után minden férfi epekedik. Egyenesen utáltam a kinézetemet, mert tökéletes akartam lenni. A dolgok csak akkor kezdtek megváltozni, amikor belevágtam egy terápiába. Ennek köszönhetően ébredtem rá, hogy sokáig kényelmesebb volt ellenségként tekinteni a testemre, mint szembenézni a saját komplexusaimmal.

Forrás: Shutterstock

Mostanra sok mindent sikerült elfogadnom magamon, amit korábban utáltam. Nem vagyok hibátlan, de nem is akarok az lenni. Nincs semmi takargatnivalóm, és végre eljutottam odáig, hogy őszintén szeretem minden egyes porcikámat. A hurkáimat. A narancsbőrömet. A húsos combjaimat. Azt a kis rést a fogaim között. És a hasamon lévő sebhelyet, amit kb. 8 évesen szereztem.

Rengeteg idő kellett hozzá, de ma bátran ki merem mondani, hogy büszke vagyok a fenekemre. Miért? Nem azért, mert hibátlanul kidolgozott és feszes tapintású. Azért vagyok rá büszke, mert az enyém, hozzám tartozik, velem együtt változik. Ráadásul pont olyan, amilyen a személyiségem. Puha, érzékeny, mégis erős.

Örök barátságot kötöttünk. Már nem nézek kritikusan a popsim körüli párnácskákra, és nem takargatom szégyenlősen, amikor ágyba bújok a párommal. Legyőztem az ezzel kapcsolatos szorongásaimat. Nem félek az otthoni tükörtől, és nem fordítom el a fejemet valahányszor, ha elsétálok a kirakatok előtt.

Persze ez az egész nem csupán az alakomhoz való viszonyomról szól, sokkal mélyebb annál. Hogy végül eljussak ide, hosszú évek önutálata után újra kellett építenem az énképemet. Valahol olvastam, hogy akkor tanuljuk meg szeretni saját lényünket, amikor felhagyunk az önostorozó gondolatainkkal, és nem akarunk mások lenni, mint akik vagyunk.

A külsőmmel való pozitív kapcsolat kialakítása nem ment magától. Kemény munka kellett hozzá, hogy megengedőbben viszonyuljak bizonyos testrészeimhez, például a méretes hátsó fertályomhoz. De ma már büszkén mutogatom - farmerban és meztelenül is!

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?