A túlzott empátia és a határtalan kedvesség néha abba a csapdába csalja az embert, amitől a legjobban tartott. Ilyenkor válik valaki észrevétlenül mások drámáinak lerakatává, vagyis egyoldalú, megterhelő lelki szemetesláda lesz.
Sok kapcsolatban észrevétlenül alakul ki az az egyensúlytalanság, ahol az egyik fél csak ad, a másik pedig szinte kizárólag kap. A lelki szemetesláda szerepe gyakran alattomosan épül fel, és mire felismerhetővé válik, már komoly sebeket ejt. Az érintettek sokszor csak későn jönnek rá, hogy saját magukat szorították háttérbe.
Forrás: 123rf.com
Amikor lelki szemetesláda lettem, és észre sem vettem
Sokáig azt hittem, hogy egyszerűen csak jó barát vagyok. Mindig ott voltam, amikor szüksége volt rám, meghallgattam, tanácsot adtam, próbáltam jobb kedvre deríteni.
Aztán egy ponton feltűnt, hogy ezek a beszélgetések valahogy mindig róla szólnak, szinte sohasem kérdez vissza, hogy amúgy velem mizu.
Az ő problémái, az ő drámái, az ő sérelmei bezzeg állandóan napirenden voltak. Én pedig csak hallgatok.
A lelki szemetesláda szerepe nem egyik napról a másikra alakul ki. Apró lépésekben csúszik bele az ember. Először csak segíteni akar, aztán megszokja, hogy mindig ő az, aki elérhető. A végén pedig már természetes lesz, hogy ha baj van, akkor hívnak, de ha öröm van, akkor valahogy kimaradok belőle.
A lelki szemetesláda szerepe: amikor már csak használnak
A legrosszabb az egészben az volt, amikor rájöttem, hogy igazából nem is kíváncsi rám. Ha elkezdtem mesélni valamit a saját életemből, gyorsan visszakanyarodtunk hozzá. Mintha az én dolgaim nem lennének elég fontosak. Egy idő után azt vettem észre, hogy már előre tudom, miért keres.
Nem azért, mert hiányzom neki, hanem mert megint történt valami, amit ki kell beszélnie, én pedig ott voltam, mint egy biztos pont. Egy hely, ahová le lehet pakolni az összes lelki terhet.
Ez a felismerés elég fájdalmas volt. Mert közben én tényleg törődtem vele, és nem csak érzelmileg: múltkor is kölcsönadtam az egyik ruhámat, de nem adta vissza, hiába kértem, mintha a tárgyaim is csak ingyen elvihető eszközök lennének az életében. Nem számoltam, mennyit adok bele, mert azt hittem, ez így működik. Csak éppen azt nem vettem észre, hogy visszafelé már nem jön ugyanaz.
A kedvességem lett a legnagyobb hibám
Mindig úgy gondoltam, hogy a kedvesség erény. Az empátia és a figyelem az, ami miatt jó ember lehetek. Ezt persze most sem gondolom másképp. De rá kellett jönnöm, hogy határok nélkül ez az egész könnyen visszaüt.
Mert ha mindig elérhető vagyok, ha mindig meghallgatok és egyszer sem mondok nemet, akkor egy idő után természetessé válik, hogy én csak erre vagyok jó. Nem rossz szándékból történik ez sokszor, hanem mert hagyom. A legnehezebb az volt, hogy kimondjam: nekem is vannak problémáim, nekem is szükségem van figyelemre. És nem akarok többé csak háttérszereplő lenni, nem akarok egy toxikus baráti kapcsolatban lenni.
Hol húzódik a határ egy kapcsolatban?
Nem egyik napról a másikra változtattam. Először csak kevesebbszer vettem fel a telefont. Aztán amikor beszéltünk, próbáltam a saját dolgaimat is szóba hozni. Nem mindig sikerült, de legalább megpróbáltam. Rájöttem, hogy nem kell mindig rendelkezésre állnom, attól még nem leszek rossz ember, ha néha magamat helyezem előtérbe. Sőt, talán pont ettől leszek egyensúlyban.
Amikor elkezdtem határokat húzni, kiderült, mennyire egyoldalú volt az egész. Nem lett belőle konfliktus, egyszerűen csak ritkultak a megkeresések és ez mindent elmondott.
A lelki szemetesláda szerep könnyen kialakul, ha valaki túl sokáig teszi félre saját magát másokért.
Nyitókép: 123rf.com
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
