Válás helyett újra beleszerettem a férjembe!

A férjemmel 1997-ben házasodtunk össze. Odáig voltam a jóképű, romantikus srácért, aki azzal vett le a lábamról, hogy éppenséggel semmivel sem próbált levenni a lábamról. Azaz minden helyzetben hagyta, hogy én lépjek. Ő pedig csak sodródott az eseményekkel. Mindenki álompárnak tartott minket, ennek igyekeztünk is szépen megfelelni. Közös kis gazdagréti lakás, egy gyerek, két gyerek (lány-fiú leosztásban), vidékre költözés, kutya, harmadik gyerek (immár lány-fiú-lány variáció), kisállatok, nagy kert. Na, és persze bankhitel.

Ami még nem is lett volna probléma, de nálam ez abban is megnyilvánult, hogy egyre kevésbé kívántam az intim együttléteket. Ez a gyerekek születése utáni időszakban természetes is volt, hiszen a pelenkázás, etetés, altatás után, és az állandósult alváshiány miatt a legtöbb nőnek az ágyról csak az alvás jut eszébe. Azt hozzáteszem, a férjem példamutatóan türelmes volt velem.

De aztán egyre brutálisabban zuhant rám a valóság: elkezdtünk eltávolodni egymástól. Ha a férjem otthon is volt, lélekben akkor is távol maradt. Egyre kevésbé éreztem társamnak a problémákban. Elkezdtem hízni. Tudattalanul zsírpárnákkal bástyáztam körbe idegdúcaimat. Ez persze védekező reflex volt: ha "csúnya és kövér" leszek, talán akkor kevesebbszer kíván meg a férjem, és elkerülhetem a néha kicsit magamra erőltetett szituációkat.

És az állandósult pénzhiány is tovább rontotta a helyzetet. A férjem mindenre harapott, gyakran volt hangosabb a kelleténél. Nem mondom, hogy nem próbáltuk megbeszélni a gondjainkat. De ez többször fulladt vitába, mint konstruktív beszélgetésbe. Én pedig sajnos konfliktuskerülő vagyok. Így aztán elkezdtem magamba zárkózni. Talán furcsán hangzik, de levelek útján próbáltam elmagyarázni a férjemnek, miért is vagyok boldogtalan. Akkor mindig elfogadta, és megértette, de a megszokás és a kényelem nagy úr.

Tudom, az asztalra kellett volna csapnom, úgy, hogy kettétörjön, és kiordítani magamból, hogy ha nem változtat, vége, kiábrándulok. De nem tettem. Mindez végül olyan fájdalmas eseményekhez vezetett, amiknek - így utólag átértékelve mindent - talán muszáj volt megtörténniük, hogy a sokk hatására mindketten elinduljunk egy másik úton.

Kaptam tőle időt, hogy számot vessek és változzak. És ő is átgondolta a közös életünket, és változott. Azáltal, hogy azzá a férfivá vált, akire mindig is vágytam, én is azzá a nővé váltam, akit megérdemel. Most mindketten járunk pszichológushoz, külön-külön. Nekünk ez rengeteget segít. És közben újra felfedezzük és megismerjük egymást. Próbáljuk bepótolni mindazt, amit a hülyeségeink miatt korábban nem tettünk meg.

Közös programok, hétvége kettesben, összebújás, sok-sok őszinte beszélgetés. 22 év után újra beleszerettem a férjembe. Sőt, olyan mélységben és intenzitással éljük meg a mostani érzelmeinket, ahogy korábban soha. Mert megjártuk a pokol bugyrait, de képesek voltunk visszamászni. És ennek semmi más titka nincs, csak ennyi:

ha kellően erősek az alapok, ha kellően mély a szeretet, és mindketten maradéktalanul akarják, igenis fel lehet támasztani egy haldokló kapcsolatot. Sőt, fel lehet éleszteni azt a tüzet is, ami már szinte nem is parázslott. És még jobban fog lobogni, mint egykor, mert őszintébb és letisztultabb érzelmek tartják életben.

Mindig adjatok egy utolsó esélyt, megéri...

Nyitókép: Shutterstock