Amikor fiatalabb voltam, még olyan könnyen ment az ismerkedés. Jöttek a pasik egymás után, könnyen szerelemre gyúlt a szívem és talán a csalódásokat is könnyebben viseltem. Akkoriban még elintéztem annyival, hogy milyen szemetek a férfiak, de majd az én életembe is elérkezik az igazi.
Rózsaszín felhőkben lépkedve képzeltem a szerelmet és elég nagyot koppantam, amikor rájöttem, ez maximum csak a mesékben és a filmekben van így.
Nem tudom, hogy az ember szíve hány csalódásra van kalibrálva, de azt gondolom, én többször megégettem magam, mint az átlag. Általában azokba a férfiakba szerettem bele, akikbe nem kellett volna és nem értettem, miért lesz minden kapcsolatnak ugyanaz a vége. Hittem a szép szavaknak, a hamis jövőképnek, hagytam, hogy szinte bármit megtegyenek velem. Akkoriban még félve mondtam nemet és belementem méltatlan helyzetekbe, mert rettegtem, hogy különben elhagynak. Párra vágytam mindenáron és keményen megfizettem az árát.
Amikor felismertem, hogy nem (csak) a pasik hülyék, hanem én vagyok képtelen határokat húzni és nemet mondani, már késő volt. Szét volt karistolva a szívem. Azt éreztem, hogy senkinek nem vagyok elég jó és engem nem lehet szeretni. Egy dologban voltam biztos, hogy ezt soha többé nem akarom érezni. Túl kockázatos lett a szerelem és inkább visszavonulót fújtam. Miközben nyalogattam a sebeimet, jó mélyre ástam a lelkemben és rájöttem, hogy a férfiak csak azt tették meg velem, amit én megengedtem nekik. Így felesleges őket hibáztatnom, hisz én legalább annyira benne voltam a buliban, mint ők. Soha többé nem akartam senkinek megengedni, hogy bántson, vagy visszaéljen a szerelmemmel.
A sok terápiának köszönhetően erős nő lettem, aki tisztában van azzal, honnan származnak a sérülései és ezek milyen mértékben határozzák meg a magánéletét. De hiába ez a tudás, a szívem már annyira megcsömörlött a fájdalomtól és a csalódástól, hogy vastag falakat húztam köré.
Itt pedig már egy elég elszánt királyfira van szükség, aki képes megrepeszteni vagy átmászni a magas falon.
Már nem leszek könnyen szerelmes, sőt, nem is igazán fordult elő az elmúlt másfél évben. Néha megijedek magamtól is és keresem magamban az érzéseket. Néha azt érzem, hogy jobb lenne érezni bármit, mint ebben a nihilben létezni. A falaim ugyanis nagyon jól működnek, már nem lehet engem könnyen megbántani és nem engedem, hogy fájdalmat okozzon bárki, de ezzel együtt a boldogság se tud a közelembe férkőzni.
Pedig valójában, a falak mögött, semmi másra nem vágyok jobban, mint hogy valaki megszelídítsen és bebizonyítsa, hogy ezek a falak már a múltam részei és nincs is rájuk szükség. Borzasztóan vágyom az önfeledt szeretetre és szerelemre, melyben régen volt részem. Ehhez azonban tudom, hogy nekem kell megtennem az első lépést.
"Kaktusznak lenni könnyű. Nyers erővel ellökni magadtól mindenkit, vastag falakat felhúzni könnyű. De odaadni azt, ami vagy, kinyílni a világra és megélni a saját teljességedet, vállalva azt, hogy rád taposhatnak....nos, ehhez kell az erő. A valódi erő."
(Osho)
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.