Rájöttem, hogy sosem lesz tökéletes testem, és arra is, hogy ez nem baj

Amióta elkezdtem kamaszodni, tele vagyok komplexusokkal a testemmel kapcsolatban. A pattanásaim miatt nagyon sokáig borzasztóan rosszul éreztem magam. Csúnyának és értéktelennek láttam magam. A testemmel pedig ugyanilyen volt a viszonyom, hiszen hiába estem mindig a testtömeg index "alultáplált" kategóriájába, a narancsbőr bizony már korán elkezdett teret hódítani magának a fenekemen (hiába balettoztam évek óta heti kilenc kőkemény órát), és mindig, minden egyes porcikámban képes voltam megtalálni azt, hogy miért csúnya és gyűlöletes.

Hosszú éveken keresztül elkerültem a strandokat, és igyekeztem mindig olyan ruhákba bújni, amik minél többet takarnak belőlem. Ezzel párhuzamosan pedig folyamatosan bújtam a testpozitív cikkeket, ám azokkal sem tudtam igazán azonosulni. Elkezdtem úgy érezni, hogy a testpozitivitás csak a kerekebb idomokkal rendelkezőknek jár, én pedig szégyelljem magam, mert vékony lány létemre eleve kivételezett helyzetben vagyok, mégsem tudom szeretni a testemet.

Ami pedig nemrég végül elhozta számomra a lelki békét - magam is alig akarom elhinni, hogy ezt leírom - a Kardashian család volt. Nemrég belenéztem a valóságshow-jukba, és bár eleinte kicsit talán irigykedve szemléltem, hogy milyen csodás alakja van az egész famíliának (azt most mellőzzük, hogy van-e ott plasztika vagy nincs), végül rájöttem valamire.

Talán másoknak evidens az információ, de abból kiindulva, hogy a csapból is az folyik, nem árt elismételni: az influenszerek által közvetített kép nagyon negatívan hat a mai fiatalokra.

Szóval, jöjjön a könyörtelen igazság: az összes modell, influenszer, fitneszmodell, edző a testéből él. A munkájuk része, hogy jól nézzenek ki. Hiába edzel mindig ugyanannak a tartalomgyártónak a videóira, nem lesz pár hónap leforgása alatt ugyanolyan feszes feneked. Hiszen ő abból él, hogy folyamatosan mozog, tölti fel a tartalmakat, a teste pedig a legfőbb reklámja annak, amit csinál. Te meg valószínűleg valami teljesen másból élsz, és jó, ha hetente pár alkalommal sikerül egy órát mozognod.

Ha pedig nem is a mozgásból él az irigyelt testű híresség, ugyanúgy a munkája része a hibátlan külső, amire rengeteg időt és pénzt képes, sőt, muszáj áldoznia. Hiszen, ha nincs meg a külső, valószínűleg nem lesz meg a munka sem. Tehát teljesen mások az elvárások feléjük, mint az átlagemberek felé. Nem feltétlenül jobb vagy rosszabb, csak más.

Korábban ezerszer lezongoráztam magamban, hogyan fogom megváltani az életemet, és miként fogom elérni, hogy úgy nézzek ki, mint azok, akiknek az edzős videóit nézem a Youtube-on. Kiscsilliárd napi rutint néztem végig, hogy megtudjam, hogy csinálják az általunk sztárolt emberek. Ötkör kelés, másfél óra mozgás, súlyzós és kardió vegyesen, kicsi munka, jóga, clean eating, túrázás stb. Majd minden alkalommal rájöttem, hogy én ezt képtelen vagyok beépíteni az életembe. Nemcsak azért, mert alapvetően is öt és hat között kelek, hogy egyáltalán beérjek dolgozni, de azért is, mert képtelen lennék a testemre áldozni az egész életemet.

Nem akarok úgy élni, hogy a munkám mellett az viszi el minden energiámat, hogy edzek, hogy kalóriákat számolok, hogy művészi pontosággal belövöm, mikor, miből, mennyit kell ennem ahhoz, hogy minden olyan számom, amiről még csak nem is tudok, a létező legoptimálisabb legyen.

25 évesen rájöttem arra, hogy öreg vagyok már ahhoz, hogy teljesen szarul érezzem magam a bőrömben, és folyamatosan irreális elvárosokkal nyomasszam magam. Hogy éppen milyen állapotban van az arcom, hogy sminkeltem-e vagy sem, hogy mekkora a fenekem, hány centis a csípőm, és hány kis narancsbőrös redő van a combomon. Rájöttem arra, hogy nem tudom úgy berendezni az életemet, hogy tegnapra kipattintsam magam, és arra is, hogy se időm, se kedvem folyamatosan azzal nyomasztani magam, hogy saláta helyett hány szelet pizzát ettem.

Mindemellett pedig már nem gyötröm magam állandóan a tükör előtt azzal, hogy hogyan kellene kinéznem. Nem azt mondom, hogy hirtelen megtanultam feltétel nélkül szeretni magam, de tanulom elfogadni a határaimat, az igényeimet, a preferenciáimat, az életvitelemet. Már nem akarom magam beszuszakolni egy olyan életbe, ami tulajdonképp még csak boldoggá sem tenne, de megvonni sem akarok magamtól olyan egyszerű örömöket mint a strandolás, egy rövidnadrág nyáron, vagy csak az, hogy nem szidom folyamatosan a tükörképemet. Ha pedig a fenekem minden igyekezetem ellenére is nagyobbacska marad, na bumm. Valahogy majd ezt is túléljük.

Nyitókép: Shutterstock