Hiába fogytam le, a saját szemeimben mindig kövér leszek

Meglehetősen pufi kisgyerek voltam, csúfoltak miatta az iskolában, de én ennek ellenére jól éreztem magam a bőrömben. Az a pár megjegyzés a suliban nem hatolt mélyre, azt pedig különösen élveztem, hogy a testnevelés órákon az alkatom miatt sokszor én voltam a tanársegéd. Most visszagondolva kiváltságos helyzetben voltam. Ha valami nem ment, kiválthattam a kettesért egy másik gyakorlattal.

Próbáltam lefogyni, anyáék beírattak néptáncolni, jártam atletizálni, kézilabda edzésekre, tai-chi-ra, teniszeztem, sőt elküldtek birkózásra, úszni és kosarazni is, de mindegyik nagyon hamar véget ért. Nem voltam elég ügyes, a tetejébe még bátortalannak és visszahúzódónak is jellemeztek akkoriban. Én eközben mégis jól éreztem magam. Rengeteget rágcsáltam, jókat ettem, imádtam anya főztjét, süteményeit, miért ne vettem volna még egy kanállal vagy nyúltam volna az újabb szelet sütiért?

Hosszú éveken át nem sikerült lefogynom. Elkezdtem konditerembe járni, először személyi edzőhöz majd egyedül, de nem láttam változást, persze nem is tettem bele magam teljesen. Aztán jött az egyetem, a pánikroham, a kiszállás (menekülés), sok minden megváltozott az életemben 18 éves koromban. Észre sem vettem és húsz éves lettem, majd 21, 22... Az óra mutatója szerintem évről évre egyre gyorsabban pörög, legalábbis kisgyerekként egy nap jóval hosszabbnak tűnt, mint manapság.

Gyerekként bele sem gondoltam abba, mi lesz később. Amit teszek, az visszafordíthatatlan károkat fog okozni. Nem csak a testemben, hanem a lelkemben is. Nem emlékszem, pontosan hogyan és mikor indult be a fogyás, de elkezdtek leolvadni rólam a kilók és végre nem háromjegyű számot láttam, ha mérlegre álltam. Sőt volt egy pillanat, amikor meg is ijedtem, ennyire azért ne fogyjunk le! Ahogy a fiatal Ádám, úgy a felnőtt énem se számol a következményekkel, végre elkezdtem fogyni, én meg nem állítom a folyamatot, ki tudja beindul-e újra?

Forrás: Shutterstock

Ma már tudom, ha ezt kontroll mellett teszem, akkor most nem csak izmos, hanem tónusos is lennék, egy szép férfi és nem lenne annyi redő rajtam mint egy shar pei kutyán. A hirtelen súlyvesztést ugyanis nem tudta követni a bőröm, amiről azt tartják, hogy egy idő után visszanyeri feszességét, na de ennyit az óceán sem képes visszahúzódni. Az egyik előző személyi edzőm azt mondta, ezen a plasztika tudna segíteni, viszont az is biztos, hogy én kés alá nem fekszem.

Piszkosul zavar, amikor előrehajolok és véletlenül meglátom azt a sok bőrt a hasamnál, meg a „terhességi csíkokat"... Rendszeresen mozgok, igyekszem hetente kétszer edzeni járni, látom is a fejlődést, egyre izmosabb a karom, a vállam, a mellem, nem hazudok, tetszik amit a tükör mutat. Melltől felfelé. Ami alatta van, nos azzal vannak gondok, de persze nem csak ott, hanem a legfelső szinten is akadnak problémák. Ugyanis hiába vagyok 75 kilós, külső szemlélő szerint is vékony, én még mindig kövérnek látom magam. Belesnek.

A fiatalkori túlsúly nem csak a testképet torzítja, másik velejárója a tartásbeli probléma, ami miatt nem ülök, de nem is állok egyenesen, hiszen mindig is előre húzott a hasam. Sokszor magamra kell parancsolnom, hogy húzzam hátra a vállam, be a hasam és nyomjam ki a mellkasom. Mennyivel másabb így a megjelenésem. Magabiztosabb. Egy idő után azonban, - ahogy nem figyelek erre -, már újból görnyedek, akárcsak most, ezen sorok írása közben.

Ma is vágyakozva nézem a közösségi médiában, a konditeremben a kidolgozott felsőtestű csávókat, a kockás hasakat, és sóhajtok egyet, tudván, hogy bármit is teszek, talán sosem lesz nekem is ilyen testem. Odafigyelek az étrendre, a mozgásra, de az a hasfal, amin sakkozni lehetne a francért sem akar összejönni. Ezt kergetem már évek óta, közben meg pont azokat a változásokat nem értékelem, amiket sikerült elérnem.

Szerintem, aki egyszer kövér volt, az mindig annak fogja látni magát.

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek