Ha választhattam volna családot...

Családot nem választhat az ember...

A legtöbbek számára biztosan ismerős a mondás, miszerint családot nem választhat az ember, de barátokat igen. Nos, ezzel kár lenne vitatkozni, minden szava igaz.

Anyám a konyhában sürög-forog, miközben azt szajkózza, hogy a szomszéd Teriék megint lecserélték az autójukat, nem érti, miből, hiszen a Teri is kb. annyit kereshet, mint ő. Bezzeg a Karcsiék két házzal arrébb, a 30 éves rozoga ócskavasukat nem képesek lecserélni, minden nap szennyezik vele az utca levegőjét és nem érti, miért, hiszen a Karcsi bányász volt, tehát van ott pénz dögivel.

Apám a nappaliban bütyköl valamit, morog, hogy semmi nem elég jó, már semmi sem olyan, mint régen és anyám is csak mondja a magáét, ahelyett, hogy csendben maradna. Apám mellett a három húga, azok gyerekei, akik tépik, marják egymást, miközben az anyjuk ecseteli, hogy milyen szép, kedves, udvarias gyerekek, akik minimum ügyvédek és orvosok lesznek, ha felnőnek. 

Mindenki mondja a magáét, senki nem figyel a másikra

Mindenkiből árad a negativitás, csak a panaszkodás, a másikra mutogatás, mert nekik sokkal jobb, meg a másiknak is, bezzeg nekünk, nekünk a legnyomorultabb az életünk és ha egy fikarcnyi örömöt is találunk benne, inkább elhessegetjük, mert nem tudunk mit kezdeni a boldogsággal, az örömteli pillanatokkal.

Lassan 15 éve nem élek otthon, saját életem, egzisztenciám van. Én velük nőttem fel, engem neveltek, etettek, itattak, szerettek, mégis valahányszor hazajövök úgy érzem, mintha idegenek között lennék. Hát, hogy bírtam én ezekkel az emberekkel egy légtérben? Hogy bírtam az állandó bíráskodást, irigységet, elfojtást, rejtett haragot egy ilyen kis közösségben elviselni? És hogy lettem én ennek az ellenkezője, egy a világra nyitott, pozitív, mások boldogságát szívmelengetően konstatáló egyén, aki elutasít minden gonoszságot, irigységet a világban?

Vajon érzik, hogy milyen mérgező környezetben élik a mindennapjaikat? 

Vajon érzik, hogy valójában nem együtt, hanem egymás mellett, magányosan élik az életüket? Vajon érzik, hogy ez a rengeteg fröcsögés, a másikra mutogatás mihez vezet? Vajon néha meghallják a saját lelkiismeretüket? Néha azért megállnak egy pillanatra és beismerik maguknak, hogy ez így talán nem annyira jó? Vagy ők azt gondolják, hogy minden úgy jó, ahogy van?

Én csak ülök velük szemben és nem értem, mit keresek ebben a családban. Vajon engem meghallanak? Azt látják, hogy én más vagyok, mint ők? Ha becsukom magam mögött az ajtót, engem is kibeszélnek? Én is az irigység és a rosszindulat tárgya leszek? Meglehet.

Csak ülök és továbbra sem értem, mit keresek ebben a családban. De hát ugye tudjuk, családot nem választhat az ember.

Nyitókép: Shutterstock