Az álarc rövid idő alatt lehullt és kimutatta a foga fehérjét...

Meseszép tavaszi napon találkoztunk először, miután már két hete beszélgettünk Tinderen. Volt bennem némi félsz, mivel sose sikerültek igazán jól a korábbi randijaim. Függetlenül attól, hogy személyesen vagy online ismerkedtünk meg, mindig vonzottam a különös eseteket. Újdonsült udvarlóm, nevezzük most Gézának, a képek alapján egész helyesnek tűnt, az írásai egy intelligens, kulturált fiatalembert sejtettek a világháló túloldalán. Kellemes tavaszi szellő suhant át a tájon, mikor leültünk egy helyes kis kávézó kerthelyiségében. 

A személyisége viszont lehengerlő volt. Találkozásunk első percétől kezdve kedves volt és udvarias. Kifejezetten jót beszélgettünk, Géza minden témához hozzá tudott szólni, értelmes megjegyzései voltak. Mintha egy régi, jó baráttal társalogtam volna, oly hamar megleltük a közös hangot. Az idő észrevétlen röppent tova, s mire feleszméltünk, már alkonyodott. Úgy döntöttünk, folytatjuk a beszélgetést és elmegyünk vacsorázni is még aznap. Miután a vacsora is fantasztikus hangulatban telt, semmi akadályát nem láttam annak, hogy Géza hazakísérjen.

Kapcsolatunk gyors tempóban bontakozott ki. Alig néhány hét után bemutatott családjának, ahogy ő is járt nálunk. A szüleink imádták a  párosunkat, mindenki arról beszélt, milyen csodásan festünk együtt. Az egyik hétvégén vidékre utaztunk, ahol egy helyes kisváros csodás templomához vezetett és az esküvőnkről kezdett beszélni. Ekkor rezdült meg valahol a lelkem mélyén egy húr, hogy itt valami nincsen rendben. Túl gyors a tempó. Hiszen alig három hónapja találkozgatunk. Az intő jelről tudomást se véve vállaltam az összeköltözést, bár éreztem, talán túlságosan is korai. Lakva ismeri meg egymást az ember, tartja a mondás - s milyen igaz!  

Az első néhány hétben minden rendben ment. Géza ugyanúgy viselkedett, mint korábban. Úgy éreztem magam, mint egy mesebeli hercegnő, minden tökéletes volt, még a házimunkákban is segített. Nem tudom, mi történt, hogy hol romlott el minden. Egyik nap, amikor hazajött, közölte, hogy nem kér a főztömből. Sose kritizálta az ételt, sose mondta, hogy nem szereti ezt vagy azt. Aznap mégis azt mondta, hogy nem szereti a rakott krumplit. Legalábbis úgy nem, ahogy én készítem. Felvetettem, hogy főzök mást, de elutasított, inkább szendvicset csinált magának. 

Persze, hogy első gondolataim között az szerepelt, hogy talált valaki mást, aki jobb nálam. Gondolataimba merülve foglaltam helyet a kanapén. Töprengtem, mi történhetett, míg rá nem jöttem, két hete már vásárolni se kísér el. Eleinte csak egy-egy alkalmat hagyott ki, majd szép lassan leépítette az egészet, mondván, fáradt. A háztartás vezetése ugyanilyen szép csendben maradt rám, pedig nekem is van munkám. Némi töprengés után úgy döntöttem, felnőtt emberek módjára meg kell tudnunk beszélni a dolgokat.

Géza ingerült volt, szinte azonnal visszatámadott és üvöltött, hogy fáradt, hosszú napja volt, hagyjam békén. Közölte, hogy hülye vagyok, ha azt hiszem, másik nő van a dologban. Egy pillanatra karja is megrándult. Megrettentem. Nem értettem, mi történik. Néhány napig próbáltam arra fogni a dolgot, hogy bizonyára húzós időszakot él át, hogy nagy a hajtás a cégnél, hogy talán ott tartanak valamiféle ellenőrzést, de rá kellett jönnöm, csak magam áltatom. A karton ásványvízért már a kocsihoz se jött ki, és három napig kerülgettem a konyhában. Arra se volt képes, hogy betegye a kamrába, pedig ő kérte, hogy hozzak neki. Mélységesen csalódtam, de nemcsak benne, magamban is. Azon töprengtem, hogy mi lehetett az első intő jel. Merthogy, ha családtagok vagy rokonok voltak a közelünkben, pontosan úgy viselkedett, mint mikor megismertem. Egyből udvarias lett, igazi úriember.

De mikor magunk maradtunk, az álarc lehullott és az illúzió szerte foszlott. Géza nem vert meg, csak szavaival és tetteivel bántott és okozott napról-napra mélyebb sebeket. Már nem segített semmiben és napról-napra vált egyre undokabbá, kiállhatatlanabbá. Nem tudom, mit hittem, vagy vártam. Minden megbeszélési próbálkozásom kudarcba fulladt. Hiába változtattam, alkalmazkodtam, semmi se volt jó. Aztán még ő csodálkozott, mikor úgy döntöttem, külön alszunk. 

Másnap reggel megvártam, míg elment dolgozni, majd beteget jelentettem. Felhívtam szüleimet, miközben elkezdtem összecsomagolni. Már tudták, milyen bizonytalan helyzetbe is kerültem. Támogattak abban, hogy hazaköltözzem, míg összeszedem magam és újra lábra állok. Gézának csak egyetlen rövid üzenetet hagytam a konyhapulton. Tudtam, éreztem, hogy baromi nagy balhét fog csapni, ha rájön, hogy elmentem. De már tényleg úgy éreztem, megfulladok mellette. Az nem megoldás, hogy mindig csak én adok, hogy én teszek a kapcsolatért, míg ő kiskirály módjára fetreng a kanapén, sörrel a kezében, miközben nézi a meccset, vagy egyik percben jaj, de szeretlek, de ha nem úgy történik valami, mint szeretné, már egy utolsó, semmire se méltó nőszemély vagyok.

Életem legjobb döntése volt kiszállni ebből a mérgező kapcsolatból. A közös életünk nem tartott tovább három hónapnál, mégis úgy éreztem, hogy az elmúlt fél év többet vett ki belőlem, mint amennyit kellett volna. Sose hittem volna, hogy képes leszek megutálni valakit annyira, hogy pusztán a neve említése hallatán is libabőrössé válok és a hideg ráz. Gézával pontosan ez volt a helyzet. Miután felfedezte hiányomat még napokig írt, próbált hívni magánszámról is, majd egy napon bocsánatkérő virágcsokrot is küldött, amit nem vettem át. Szüleim lakásában szerencsére nem keresett személyesen, bár a munkahelyemnél egyszer-kétszer tiszteletét tette. Kétségbeesett próbálkozásait nevetségesnek és szánalmasnak éreztem, miután többször is közöltem vele, hogy mindennek vége, hagyjon békén. Többször mormoltam hálát, amiért még nem kérte meg kezem és nem estem teherbe. Különösen, hogy minden hiábavaló kísérlete után átkozódó üzenetek tucatjai vártak. Végül muszáj voltam törölni és blokkolni minden lehetséges felületen. Ez volt a szabadságom kulcsa.

Viselkedése mibenlétét nem értettem igazán, de sose mertem teljesen kizárni azt se, hogy esetleg valamilyen mentális zavarban szenved. Ráadásul igencsak mély nyomot hagyott bennem. Vagy egy évig ismerkedni se volt kedvem miatta, jó ideig éreztem úgy, hogy nem tudok újból megbízni senkiben. Hiszen rajta se látszott semmi az elején, de amint kikerült a számára ismerős közegből, teljesen megváltozott. Azonban jól tudtam, ha nem akarok végleg magam maradni, muszáj lesz nyitnom a külvilág felé. Ki tudja, a következő udvarlóm talán nem egy sorozatgyilkos lesz, bár amilyen érzékem van hozzá...

Nyitókép: Shutterstock