önbizalom kibeszélő egoizmus
Egyszer olvastam egy random kérdést a neten, hogy inkább egy egoista, vagy egy önbizalomhiányos emberrel barátkoznál szívesen? Érdekesek voltak a voksok. A legtöbb válaszadó inkább az utóbbit ítélte meg szerethetőnek.

Azt is pedzegették, hogy az egoista embereknek kevésbé képesek önreflexióra, és nem látják a fától az erdőt egy kellemetlen szituációban. Valamint, hogy az önbizalomhiányos ember „gyógyítható" - akár szakember segítségével, akár magától. Az egoista ember azonban nem fog behódolni a változtatásnak, hiszen minden csak rossz lehet, ami eltér az ő elképzeléseitől.

Én azonban néha nem tudom eldönteni, hogy egy ember inkább egoista, vagy csak adrenalin helyett önbizalom pulzál benne. Na, nem azért, mert rossz emberismerő lennék, hanem, mert nagyon vékony a határ, ami elválasztja a két fogalmat.

Az általános elterjedése ennek a két személyiségtípusnak az, hogy az egoista ember önző, beképzelt, amolyan „über ich" vagy ma, divatosan használva #memyselfandi típus. Míg az, akinek önbizalma van, az erős, magabiztos - és ezt is sugallja a külvilág felé.

Nekem az a teóriám, hogy az egoista ember valójában abszolút az ellentéte annak, amit a világ felé mutat. Nem, ebből nem az következik, hogy szándékosan hazudik, szimplán csak egy személyes és mély sérelmet, vagy múltbéli dolgot akar eltemetni, ezért eljátssza, hogy minden rendben vele.
Úgy viselkedik, mintha elégedett lenne mindennel, ő a boss az életében, és ővele senki nem packázhat.

Forrás: Shutterstock

A „piszkálja az egóját" kifejezés mögött pedig akár állhat egy tényleg komoly érintettség, amiről a környezetének fogalma sincs, és komolytalannak ítélik meg, pont, mint a delikvenst.

Most úgy tűnhet, mintha védeném az egoista embereket, és a velük járó viselkedésformákat, pedig nagy átlagban nem éppen népszerűek a szememben. Azonban, ha jó mélyen magamba nézek, én is inkább ebbe a csapatba tartozom. Sőt, tulajdonképpen egy kevert személyiség vagyok, ugyanis én önbizalomhiányos is vagyok, amit némi egóval próbálok egyensúlyba hozni. Pedig nem kapok túl sok pozitív visszajelzést ahhoz, hogy egoista legyek.Ha valaha kaptam/kapok is valamiféle dicséretet vagy elismerést, akkor azonnal bekapcsol az egóm, kicsit fejben fényezem magam, de persze sose dörgölném senki orra alá a képességeimet - mégpedig azért, mert valójában én sem gondolom teljesen komolyan, csak kompenzálok.

Na de vissza a teóriához...

Az önbizalomról alkotott teóriám szerint azok az emberek, akik önbizalmuk teljében vannak, de korántsem lépik át az egoizmus határát, példaértékűek - számomra legalábbis. Az ilyen emberek tudják, hogy mennyit érnek, mik a határaik. Sőt, van, hogy ezeket feszegetik is, és ha nem úgy sül el a dolog, ők akkor is a lehető legtermészetesebb módon mennek tovább.

Hisznek magukban, és nem feltétlenül várnak közvetett elismerésre. Ha utóbbiban mégis részesülnek, akkor a lehető legnagyobb alázattal fogadják, és nem emelkednek a föld fölé több méterrel. Az ilyen emberek közelében lélektöltő lenni, magabiztosságuk követésre méltó.

Én azért nem illek bele ebbe a képbe, mert a magamba vetett hitem/bizalmam finoman szólva is elég siralmas. Ennek ellenére mások gyakran megtisztelnek a bizalmukkal, látnak bennem potenciált, és ha még helyt is állok az adott dologban,akkor sem szoktam magamat jobban értékelni. A pici egóm fényesebb lesz átmenetileg, és bestrigulázom, hogy jé, ez is sikerült, de ettől még alapjaimban nem változik semmi.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.