Sz*r gyerek vagyok, amiért nem áldozom fel magam a bajba jutott anyukámért?

„Halkan! Csak a szomszéd meg ne hallja!"

– intett csendre anyám tegnap, amikor a félhomályban öltözködtünk a fűtetlen lakásának előszobájában. Indultunk kutyát sétáltatni, miután hosszú perceken keresztül beszélgettünk.

„Miért nem fűtesz? Meg lehet itt fagyni."
„Én fűtök, reggel meg este, az bőven elég, nincs hideg" – válaszolta, miközben egészen addig hosszú nadrágban, pulóverben ült a széken. Néztem őt, és hangosan is kimondtam azt, ami az eszembe jutott: vénasszonnyá változott. Minek akarsz pont a fűtésen spórolni? Hát nem mindegy, mekkora összegről érkezik a számla hó végén, ha úgysem tudod kifizetni? Inkább ülsz a hidegben, megbetegszel, pláne most, aztán mehetsz a kórházba. Na, akkor mi lesz a kutyával? A szemed fényével?

Mert anya számára most semmi más nem fontos. Maga elé helyezte a kutyáját, miközben napi megélhetési gondokkal küzd. Nincs pénze ennivalóra, mégis azon aggódik, hogy szegény kiskutyának legyen nasija, ő maga akár éhen is halna, csak az állat ne szenvedjen hiányt. Nem értem. A szemére is vetettem, hogy ha vele történik valami, akkor mégis ki fogja gondozni a kiskutyát? Erre nem gondol?

Direkt ül a sötétben, a hidegben, csak hogy a környezete is tükrözze azt a belső világot, amiben most létezik. Hetek, de lehet, hogy már hónapok óta ez van, és szabályosan rosszul vagyok, amikor belépek hozzá. Nemrég véget ért a kapcsolata, furcsa egy ügy volt az egész együttléte azzal a férfival, de legalább nem volt egyedül és boldog volt. Most biztos letagadná, és kikérné magának, ő márpedig nem volt boldog! Mégis sokat mosolygott. Nem úgy, mint most, amikor csak én vagyok neki, de már én se élek vele.

Próbálok rajta segíteni, de bármit teszek, bármilyen lehetőséget is vázolok fel, vagy tanácsolok, mindenre talál kifogást, miért nem jó. Felvetettem például, hogy amíg nem talál új munkát, addig költözzön le vidékre a nagymamához, mert ott legalább csak a kajára kellene előteremteni a pénzt, és amint rendbe szedte magát, visszatérhetne a normális életéhez. Ezt olyan határozottan utasította el, hogy még meg is sértődött, hogy én ilyet egyáltalán ki merek gondolni!

„Majd lesz valahogy, nem érdekel, csak a Sárinak legyen mit ennie. Minden este azért imádkozom, hogy semmi baja se legyen" – mondja mindezt olyan tekintettel, ami komolyan megijesztett. Mintha teljesen elveszítette volna a kapcsolatot a valósággal, tényleg nem érdekli már semmi, csak Sári, a kutya. Akit én is szeretek, belefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy valami rossz történik vele, de anya elérte, hogy már erre az állatra is dühös legyek. Mert ő vált azzá a gátló tényezővé, a nagybetűs kifogássá, ami anyát minden változástól visszafogja.

Közben attól félek, a kutya az egyetlen, ami miatt él, ami visszatartja őt attól, hogy eltűnjön, hogy akár véget vessen az életének. Olyan szinten rosszul vagyok, amikor erre gondolok, hogy a hányinger kerülget és megfájdul a gyomrom. Bármivel is próbálkozom, segítjük őt a párommal, semmit sem hajlandó ő maga tenni azért, hogy kijöjjön ebből a mély gödörből.

Beszéltem erről az egészről a párommal, az egyik barátommal, de nem azt akarom hallani, hogy „te mindent megtettél, aki ennyire makacs, azon nem tudsz segíteni, ha ő nem akar változtatni", attól pedig rettegek, hogy azt mondja bárki is „most segíts rajta, mert ha meghal, az örökké emészteni fog téged". Miközben ez a gondolat állandóan ott motoszkál a fejemben.

Egyszerűen nem tudom, mit csináljak, hogyan segítsek rajta, amikor folyamatosan takargatja a saját nyomorát, azt a mélységet, amibe jutott és a szomszédoknak, de még a saját rokonainak sem beszél róla őszintén. Szégyelli.

Meg vagyok győződve arról, hogy ha a még mindig élő és egészséges nagymama, a testvérei vagy a szomszédok tudnák, mekkora a baj, segítenének, de ő ekkora szorult helyzetben is önérzetes, makacs és fontosabb számára mások véleménye, minthogy túléljen. Mert inkább belehal, csak ki ne derüljön, milyen bajban van. A csodára vár, a lottófőnyereményre, ül otthon és reménykedik, miközben bennem napról napra csatát vívnak az érzések. „Hagyjad magára" – súgja a kisördög a bal fülembe. „Segítsd, bármi áron" – mondja az angyalka a jobb oldalon.

De ekkora terhet szerintem már nem sokáig tudok elviselni.

Nyitókép: Shutterstock