A szegénység megmérgezi az ember lelkét, és nincs rá gyógyír

Mondhatjátok, hogy a boldogság csak választás kérdése, mert a jót, az örömet mindenben meg lehet találni. Könnyen vagyunk optimisták, ha csak a pénztárnál kanyargó hosszú sor, a tömött busz vagy az edzés utáni izomláz okoz bosszúságot. Hogy találja meg a fényt, a kapaszkodót az, akinek mindene elveszett, kicsúszott a lába alól a talaj és ott fekszik valaminek a mélyén, a sötétben, a csendben, teljesen elveszve és magányosan?

A szegénység nem pusztán arról szól, hogy nincs mit enni és az illető lefogy. Minél tovább tart a szegénység, annál mélyebb sebeket okoz az ember lelkében, amelyeket egy idő után már semmi sem tud begyógyítani. A test hozzászokik ahhoz, hogy keveset eszünk, s amit bejuttatunk, az nem feltétlenül tápláló vagy egészséges, hiszen csak az olcsó, egyszerű dolgokat engedhetjük meg magunknak. Üres rizsből, főtt tésztából és krumpliból áll az étrend, hús szinte alig vagy talán egyáltalán nem is kerül a tányérra.

Az ember alkalmazkodik mindenhez, hiszen a túlélés motiválja, még akkor is, ha nincs benne semmi tudatosság. Bekapcsolnak olyan elemi és zsigeri funkciók, melyek nem hagyják, hogy a szellem tárhelye, a test lerobbanjon és feladja a küzdelmet. A szegénység viszont olyan, mint egy betegség, szépen lassan terjed szét az emberben, megöl minden más gondolatot, minden apró boldog pillanatot az emlékezetben.

Hogy élvezzük az életet, ha érezzük, hogy gyengülünk, s fogy az erőnk és hiába kapálózunk, senki sem segít rajtunk? Otthon, a négy fal közé rejtőzve nem tűnik olyan nagy problémának a saját szegénységünk. Hozzászoktunk már ahhoz, hogy napjában csak egyszer kapcsoljuk be a fűtést, hogy kong az ürességtől a hűtő és a konyhaszekrényben már nincs semmi, csak a tányérok és poharak töltik fel a polcokat.

Csend vesz minket körül, mert nem is vágyunk zajra, sem zenére, sem a tévére, mert minden arra emlékeztet, ami egykor volt: egy régi, gazdagabb, szebb élet. Otthon nem láthat minket senki. Néha viszont ki kell mozdulni, elmenni a boltba azért a kevésért, amire telik, és ez az, ami igazán megsebzi az ember lelkét. Látni a többieket, ahogy látszólag gondtalanul sétálnak, csacsognak, a boltokban pedig púposra rakják a kosarakat, bevásárlókocsikat. Félünk vásárolni menni, mert minden lépéssel a sorok között egyre jobban eluralkodik rajtunk a szorongás. Ezt sem vehetem meg, az sem kerül ki...

Megállunk a polcok előtt, végignézünk a színes csomagolásokon, és önkéntelenül is felidézzük, milyen íze volt egy zacskó chipsnek, egy tábla tejcsokoládénak vagy a rántott húsnak. Minél több időt töltünk a boltban, annál szegényebbnek érezzük magunkat, egy szerencsétlen, üres és éhes senkinek. Nem tudjuk levenni a tekintetünket a családi bevásárlást mosolyogva intéző házaspárokról, a mellettük hangoskodó gyerekekről, és csak egyre erősebben szorongatjuk a kis kosarunkat.

Hazaérve egy olyan lakás fogad, ami már nyomokban sem emlékeztet az egykori otthonra. Már elromlott a mosógép, kiégett a fürdőben a villanykörte és a hűtő sem zümmög, hiszen üres, miért is legyen bekapcsolva? Kiüresedett az otthonunk, és lassan kiürülünk mi is. Nem tudunk másra gondolni, csak arra, hogy kilátástalan a jövőnk és darabjaira hullik az életünk. Most a mosógép, holnap az egyetlen jó cipőnk megy tönkre, elromlik a kabát cipzárja és végleg elfogy a tusfürdő, a mosószer. Mindenből kifogyunk, ami emberré tesz minket, ami ahhoz kell, hogy egyáltalán legyen erőnk utcára menni. Valami fura szag kezdi beenni magát az orrunkba, amitől a friss levegőn sem szabadulunk. A szegénység szaga.

Önerőből szinte lehetetlen kimászni a szegénységből, de minél tovább rágja ez az ember testét és a lelkét, annál nehezebb segíteni a rászorulókon. A hónapokon vagy éveken át tartó nélkülözés megváltoztat valamit az ember tudatában, megtöri az illetőt, aki már soha többé nem lesz képes mosolyogni. Sugározni kezd, mint egy reaktor, és menekülni fognak előle az emberek, hiszen a belül feszítő fekete erő, ami már minden porcikáját átjárta és megfertőzte az emlékeit is, szeretne kitörni, új gazdát találni. A szegénység megmérgezi az ember lelkét, és még nem találták meg rá a gyógyírt.

Nyitókép: Shutterstock