

Lily Ebert sokak számára lehet ismerős, ugyanis egy olyan holokauszt túlélőről van szó, aki arra tette fel az életét, hogy mindenkivel megismertesse a felfoghatatlan szörnyűséget, amit a nácik az emberiség ellen elkövettek. A haláltáborokban ugyanis nem csak zsidókat dolgoztattak és végeztek ki, hanem mindenkit, aki kicsit is más volt, aki nem értett egyet a hatalom ideológiájával, vagy megpróbált tenni a borzalmak ellen.
A közel százéves, magyar származású dédnagymama szívbemarkoló őszinteséggel írja le, hogyan került családjával a legnagyobb koncentrációs táborba, Auschwitzba. Hogyan törlődött az emlékeiből szinte minden, amit hónapokon át el kellett szenvednie, és milyen rögös volt az út addig, mire újra normális életet élhetett. A könyv szinte minden szavát lehetne idézni, olyan erős mondatok követik egymást. Olvastam Lily visszaemlékezését a gyerekkoráról, aminek villámcsapásszerűen vetett véget a második világháború, és szinte mondatról mondatra meg kellett állnom.
A legerősebb képek és gondolatok a táborról szóló fejezetekben hangzanak el, ott írta le Lily azt a mondatot, amelyet a címben is kiemeltem. Hónapok óta küzdöttek az életben maradásért, rettegtek a nap minden percében, és azt sem tudták, milyen hónapban járnak. Nemcsak a ruháikat, értékeiket veszítették el, hanem a szeretteiket, az időérzéküket, a biztonságot, a reményét annak, hogy a holnap elérkezzen. A táborban nem tudhatták, hogy a létszámellenőrzés után mikor küldik őket kényszermunkára és mikor vezetik őket a gázkamrákhoz.
Mi éltesse azt az embert, akinek már nem élnek a szülei, nincsenek testvérei, gyerekei, közeli- és távoli rokonai, hiszen mindenkit kivégeztek? A ruháit elvették, haját leborotválták, tényleg nincs semmije, csak a saját teste. Ami egyre fogy, hiszen enni alig kapnak, és amit mégis eléjük tesznek, az sem nevezhető ételnek. Miután ezt elolvastam, csak bámultam előre. Észre sem vettem, ahogy peregnek a percek és mire felocsúdtam, már húsz perce ültem ugyanazon oldal felett.

Elgondolkodtam, vajon hányan élhetnek ma hasonló helyzetben? Nem kell ugyanis tábor ahhoz, hogy valaki teljesen egyedül maradjon a világban. Az a természet rendje, hogy egy gyermek idővel elveszíti a szüleit, - hatalmas tragédia, de bekövetkezik. Ha még nincs párja, vagy elvesztette a szerelmét és ráadásul egyke is, akkor tényleg csak magára számíthat. Nincs rokona, akihez a bajban fordulhat, akitől tanácsot, segítséget kérhet, aki a nehéz időszakban megöleli és a fülébe súgja, hogy minden rendben lesz.
Hányan élhetnek szegénységben? Hányan juthattak olyan mélyre az életükben, hogy nincs miért felkelniük az ágyból? Mi éltetheti ezeket az embereket?
A munka lehet támasz, hiszen célt adhat a mindennapokban, de mi történik azzal, akinek nincs állása, nincs otthona? Elképzelni is iszonyatos, ha ennyire magára marad valaki a világban. Minél mélyebbre süllyed, minél kilátástalanabb a helyzet, annál nehezebb kimászni onnan. Hiába mélyeszti a körmét a gödör oldalába, nem tudja megtartani magát és egy idő után már nem is próbálkozik tovább.
Talán a halálnál is ijesztőbb számomra a totális egyedüllét. Szerintem ép ésszel nem is bírnám feldolgozni, ha kicsúszna a lábam alól a talaj, ha minden percben attól kellene rettegnem, hogy utcára kerülök, mert nem tudom fizetni az albérletet. Ha hazaérve nem várna senki, vagy én nem várhatnám haza a szerelmemet. Ha nem tudnám felhívni anyukámat, ha nem lenne kivel megosztani a legbensőbb érzéseimet. Nem tudom, képes lennék-e életben maradni.
Lilynek sikerült! Ez ad erőt és megnyugvást, hogy nem lehetetlen életben maradni.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
