Miért éljen az, aki egyedül van és nincs semmije?

Lily Ebert sokak számára lehet ismerős, ugyanis egy olyan holokauszt túlélőről van szó, aki arra tette fel az életét, hogy mindenkivel megismertesse a felfoghatatlan szörnyűséget, amit a nácik az emberiség ellen elkövettek. A haláltáborokban ugyanis nem csak zsidókat dolgoztattak és végeztek ki, hanem mindenkit, aki kicsit is más volt, aki nem értett egyet a hatalom ideológiájával, vagy megpróbált tenni a borzalmak ellen.

A közel százéves, magyar származású dédnagymama szívbemarkoló őszinteséggel írja le, hogyan került családjával a legnagyobb koncentrációs táborba, Auschwitzba. Hogyan törlődött az emlékeiből szinte minden, amit hónapokon át el kellett szenvednie, és milyen rögös volt az út addig, mire újra normális életet élhetett. A könyv szinte minden szavát lehetne idézni, olyan erős mondatok követik egymást. Olvastam Lily visszaemlékezését a gyerekkoráról, aminek villámcsapásszerűen vetett véget a második világháború, és szinte mondatról mondatra meg kellett állnom.

A legerősebb képek és gondolatok a táborról szóló fejezetekben hangzanak el, ott írta le Lily azt a mondatot, amelyet a címben is kiemeltem. Hónapok óta küzdöttek az életben maradásért, rettegtek a nap minden percében, és azt sem tudták, milyen hónapban járnak. Nemcsak a ruháikat, értékeiket veszítették el, hanem a szeretteiket, az időérzéküket, a biztonságot, a reményét annak, hogy a holnap elérkezzen. A táborban nem tudhatták, hogy a létszámellenőrzés után mikor küldik őket kényszermunkára és mikor vezetik őket a gázkamrákhoz.

Mi éltesse azt az embert, akinek már nem élnek a szülei, nincsenek testvérei, gyerekei, közeli- és távoli rokonai, hiszen mindenkit kivégeztek? A ruháit elvették, haját leborotválták, tényleg nincs semmije, csak a saját teste. Ami egyre fogy, hiszen enni alig kapnak, és amit mégis eléjük tesznek, az sem nevezhető ételnek. Miután ezt elolvastam, csak bámultam előre. Észre sem vettem, ahogy peregnek a percek és mire felocsúdtam, már húsz perce ültem ugyanazon oldal felett.

Elgondolkodtam, vajon hányan élhetnek ma hasonló helyzetben? Nem kell ugyanis tábor ahhoz, hogy valaki teljesen egyedül maradjon a világban. Az a természet rendje, hogy egy gyermek idővel elveszíti a szüleit, - hatalmas tragédia, de bekövetkezik. Ha még nincs párja, vagy elvesztette a szerelmét és ráadásul egyke is, akkor tényleg csak magára számíthat. Nincs rokona, akihez a bajban fordulhat, akitől tanácsot, segítséget kérhet, aki a nehéz időszakban megöleli és a fülébe súgja, hogy minden rendben lesz.

A munka lehet támasz, hiszen célt adhat a mindennapokban, de mi történik azzal, akinek nincs állása, nincs otthona? Elképzelni is iszonyatos, ha ennyire magára marad valaki a világban. Minél mélyebbre süllyed, minél kilátástalanabb a helyzet, annál nehezebb kimászni onnan. Hiába mélyeszti a körmét a gödör oldalába, nem tudja megtartani magát és egy idő után már nem is próbálkozik tovább.

Talán a halálnál is ijesztőbb számomra a totális egyedüllét. Szerintem ép ésszel nem is bírnám feldolgozni, ha kicsúszna a lábam alól a talaj, ha minden percben attól kellene rettegnem, hogy utcára kerülök, mert nem tudom fizetni az albérletet. Ha hazaérve nem várna senki, vagy én nem várhatnám haza a szerelmemet. Ha nem tudnám felhívni anyukámat, ha nem lenne kivel megosztani a legbensőbb érzéseimet. Nem tudom, képes lennék-e életben maradni.

Nyitókép: Shutterstock