Az élet valahogy mindig akkor gördít elénk újabb akadályokat, amikor nyugvópontra érünk. Amikor azt érezzük, hogy eljött az ideje kicsit szüretelni a gyümölcsből, végre jó helyen vagyunk, felemeljük a fejünket, behunyjuk a szemünket és hagyjuk, hogy a napfény az arcunkat simogassa. Ilyenkor kapunk egy ordas nagy pofont, és zuhanunk a földre a gyümölcsöskosárral együtt.
Lassan három hónapja próbálom felszedegetni a földről a szétgurult almákat. Térdelek és két kézzel kapkodok, de vagy kicsúsznak az ujjaim közül, vagy minden nyújtózkodással egyre messzebb gurulnak tőlem. A napfény már nem ölel, hanem éget, súlyos tekintete perzseli a hátamat, a fejemet és a bőrömet, verítékben úszik a homlokom. Ha egy kívülálló látna, nem tudná eldönteni, hogy könnyezem, vagy az izzadtság csepeg a szemembe. Én sem tudom.
Néha rémálomszerűen telnek a napok.
Még álmosan ébredek, talán halvány mosoly is játszik az arcomon, élvezem az alvás utáni könnyed reggelek gyermeki gondtalanságát, amikor hirtelen kizökkent a valóság, és a tehetetlenség, a kétségbeesés belém mélyesztik a karmaikat. Anya az ébresztőm után egyből üzenetekkel bombáz, amint kezembe veszem a mobilt és megnyitom a Messengert, már ott van a reggeli üzenete. Milyen szép is lenne egy gondoskodó, napindító jókívánság, egy "szeretlek"... de nem ezt olvasom félig még álmos szemekkel.
A több sorból álló üzenetei kivétel nélkül arról szólnak, milyen rossz éjszakája volt, hányszor megébredt, a kutyus is nyugtalan volt, viharfelhők gyülekeznek a feje fölött és már hallja, ahogy a közelben dörög az ég. Érzi a villámok kénes illatát a levegőben. Az én napom pedig ébredés után pár perccel már megpecsételődött. Legtöbbször sikerül érzéketlennek maradnom. Igen, gonosz dolog, de muszáj megkeményíteni a szívemet, mert néha annyira be tudja magát fészkelni a gondolataimba, hogy sem a munkára, sem a saját életemre nem tudok fókuszálni.
Ha pedig nem dolgozom, és nem kapok fizetést, azt a keveset sem tudom odaadni neki, amiből él.
Mert én tartom el a saját anyámat. Amivel nem is lenne semmi gond, vágynék is arra, amit a nagy mozifilmekben látni, hogy a fiúk és lányok a felnőtt életük derekán könnyedén gondoskodnak a saját szüleikről. De én nem vagyok rá képes. Alig pár éve kezdtem el a saját, önálló életemet, a szerelmemmel együtt építjük a közös életünket, és nem várhatom el, hogy minden terhet ő cipeljen, mindent ő fizessen, mert a fizetésemet szinte teljesen anyára fordítom.
Novemberben még azt terveztem, hogy félre fogok tenni havi ötvenezer forintot. Elhatároztam, hogy sokkal tudatosabb leszek, nem hagyom, hogy a pénz kifolyjon a kezeimből, és az új munkáért kapott fizetésből erre lett is volna lehetőségem. Növelni a tartalékot. Számolgattam, osztottam-szoroztam és működött volna. Ekkor jött a pofon, és nem csak a havi félretett pénzről szőtt álom foszlott szerteszét, hanem hozzá kellett nyúlnom ahhoz a vésztartalékhoz is, amelyből másfél év alatt egy forintot sem vettem ki. Nem nagy összeg, de jól esett ránézni, hogy bármi történjék, az a pénz akkor is ott lesz.
Ez a biztonság viszont nincs többé.
A vésztartalék megcsappant, és ha akarnék, akkor sem tudnék már segíteni anyán. A januári fizetésem alig pár nap alatt elillant, miután kifizettem a saját számlákat, megvettem a bérletet, elintéztük az első havi nagy bevásárlást, és ezután anya csekkjeinek egy részét is én adtam fel. Ott álltam az újév második hetében, húsz nappal a következő fizetés előtt egy üresen kongó bankszámlával. A villamossal utaztam hazafelé, amikor mindez összeállt a fejemben, és megértettem, ha így folytatom tovább, annak nagyon rossz vége lesz.
Már nem csak arról volt szó, hogy anyának vagy a kutyának nem lesz mit enniük, vagy nem lesz hol lakniuk, hanem én sem tudok venni semmit, én sem tudom már élvezni az életet, és ez bármikor a kapcsolatom rovására mehet. Iszonyatosan megijedtem. Anyának persze hiába mondtam, hogy nem tudok többet adni, ő mégis kizsarolta belőlem. Nem kért egy forintot sem, de tudja, nem hagynám, hogy éhezzen, és a folyamatos negatív energiáival, a nyomasztásával eléri, hogy az utolsóból is lecsípjek neki. De már nem megy. Se erőm, se pénzem nincs több.
Felőröl a tudat, hogy bárhova megyünk kirándulni, bármit főzünk ebédre vagy nézek a Netflixen, mindig eszembe jut, hogy anyának talán nincs semmije ebben a pillanatban. Eszem reggelire a rántottát, de neki vajon van-e otthon bármi a hűtőben? Fekszem a kanapén és nézek egy filmet, vajon nála kikapcsolták már a tévét? Miközben sétáltunk az erdőben, én nem a tájban gyönyörködtem, hanem azon kattogtam, hogy vajon anya mit csinálhat bezárva a négy fal között?
Próbáltam rajta segíteni, kölcsön is kértem, bevásároltunk neki és látogatom, de hiába minden erőfeszítés, mert nem akar változtatni. Kiszívták belőle az életerőt, és csak a csodára vár, így telnek a napjai. Én talán előbb adom fel ezt az egészet, mint ő...
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
