Én is szülni akarok, holott férfi vagyok! Ne nevess! Ne gúnyolódj! Olvass tovább. Nem, nem konkrétan akarok szülni – hiszen az nem lehetséges –, de igenis ott akarok lenni, jelen lenni, amikor a gyermekem megszületik, és amikor a feleségem és én is újjászületünk mint szülők.
Fiatalon úgy gondoltam, hogy a szülés amolyan női dolog, és hogy a férfiaknak voltaképpen semmi keresnivalójuk nincs a szülőszobán. Mit csinálhatnánk ott? Semmit! Abban a helyzetben egyedül a nőnek van feladata: életet adni egy kisbabának. Pont. Aztán szerelmes lettem, férj lettem... és apa lettem. Igen, már abban a pillanatban apa lettem, amikor még a feleségemnek teljesen lapos volt a hasa... abban a pillanatban, amikor azt mondta: gyermekünk lesz. És akkor, ott valami megváltozott bennem. Valahogy nem azt éreztem már, hogy ez az ő terhe, az ő felelőssége, az ő dolga. Azt éreztem, hogy ez a mi közös utunk. Az övé és az enyém. És ahogyan teltek a hetek és hónapok, úgy kezdett egy másik szemlélet is eluralkodni rajtam: ott akarok lenni a szülésnél!
A szülés több annál...
Igen, ott akarok lenni, amikor újjászületünk: anyaként és apaként. Amikor családdá válunk. Nem mintha előtte nem éreztem volna a köteléket a feleségem és köztem, nem mintha eddig nem gondoltam volna magunkra megbonthatatlan egységként, családként, de mégis... a gyermekünk születésével ez az egész valahogy kiteljesedik. Kerek egésszé válik. Ő, én és egy új kis élet, aki belőlünk jött létre. Ez maga a csoda, én pedig nem akarok ennek a csodának a születéséről lemaradni. Akkor sem, ha
fiatalabb koromban azt gondoltam, hogy képtelen lennék egy véres, nyálkás, gusztustalan(nak hitt) szülésen ott lenni.
Most azonban minden vágyam ez, mert a szülés több, mint egy véres, nyálkás, gusztustalan(nak hitt) dolog. S, hogy miért érzem ma már úgy, hogy ki nem hagynám a szülést?
Mert ott akarok lenni abban a pillanatban, amikor családdá válunk. Azt hiszem ezt nem kell részleteznem, mert fentebb már írtam róla.
Mert a feleségem nem egyedül és magának csinált gyereket. Az a kis élet, aki a felségemben növekedett 9 hónapon át, nem magától került oda és a párom nem egyedül vállalta. Így valamilyen szinten kötelességemnek is érzem, hogy a folyamat legnehezebb pillanatában – és nem csak a legélvezetesebben - is ott legyek.
Mert támogatni akarom a páromat ebben is. Sosem fogom megtudni, hogy milyen érzés szülni, mennyire fájdalmas és rémisztő... Csupán sejtéseim lehetnek róla, viszont ami tőlem telik, azt megteszem, hogy a feleségemet támogassam ezen a nehéz úton. Ha kell, akkor szétroppanthatja a kezem, ha kell kiabálhat velem – én ott leszek vele, nem kell egyedül végigcsinálnia.
Mert én akarom elvágni a köldökzsinórt. Tudom, ez talán kicsit infantilisnak tűnhet, nekem mégis egyre többször jár a fejemben, hogy szeretném én elvágni a köldökzsinórt. Egyrészt kíváncsi vagyok rá, hogy milyen – és talán soha többé nem lesz rá alkalmam, ha úgy döntünk, hogy csak egy gyermekünk lesz –, másrészt a köldökzsinór elvágása átvitt értelemben is egy jelentős pillanat, amit én szeretnék csinálni.
Végül pedig hadd jegyezzem meg, hogy bár korábban kifejezetten irtóztam még a gondolattól is, hogy részese legyek egy szülésnek, ma már alig várom, hogy elérjünk a 9. hónapig... és nem, már egyáltalán nem tartok attól sem, hogy a szülés után másképp fogok nézni a feleségemre. Azaz, de! Biztosan másképp fogok rá nézni: én leszek a legbüszkébb férj a világon!
Benedek levelét Szépvölgyi Izabella szerkesztette.
Szerinted jó, ha az apuka ott van a szülésnél?
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
