Ne haragudj, ki engedte meg, hogy hozzám érj?!

Nem gondolom, hogy ez a konfliktus kizárólag az extrovertáltak és az introvertáltak között tátongó szakadéknak köszönhető, nyilván a neveltetés és a kulturális háttér is nagyban befolyásolja az érintéssel kapcsolatos beidegződéseinket. Valaki számára az emberi interakciók esszenciális része a testi érintkezés, valaki irtózik még a gondolatától is.

Számos film mutatta már be – általában komikus jelentekbe ágyazva –, milyen kellemetlen szituációk alakulhatnak ki, amikor egy karót nyelt, befelé forduló figura és egy ölelgetős, hátlapogatós karakter találkozik. A felszín csalóka lehet és nem mindig mutatja meg a szereplők által átélt érzelmek széles skáláját: az introvertált illető a kínok kínját tapasztalhatja meg eközben, míg extrovertált társa talán később kezdi el rágni magát: „Valamit rosszul csináltam? Büdös vagyok? Csúnya vagyok? Miért viselkedett velem ilyen távolságtartóan?"

Ha biológiai szempontból közelítjük meg a jelenséget, kiderül, hogy szinte minden embernek szüksége van érintésre mentális és ebből kifolyólag fizikai egészségének megőrzése érdekében. A simogatás, az ölelés serkenti az endorfin- és oxitocintermelést, valamint csökkenti a kortizol, azaz a stresszhormon szintjét a vérben. Azonban egyáltalán nem mindegy, hogy ezek a gesztusok kitől, mikor, illetve milyen mennyiségben és formában származnak.

Az a gyerkőc, akinek erős, karakán a személyisége, idővel magától is rájön, hogy erre nem köteles, viszont az engedelmesebb, simulékonyabb típus inkább tűr, nehogy leszidják.

Mi lesz ennek az eredménye? Felnőve is ugyanez marad meg benne tudat alatt, tehát félő, hogy egy zaklatás esetén sem kattan be nála azonnal a védekezőmechanizmus, nem tud kellően határozottan hárítani, könnyebben válik áldozattá.

Én gyerekként is utáltam, ha olyanok próbáltam hozzám fizikailag közel kerülni, akiket nem szerettem és most is. Gyűlöltem, hogy a tinikoromat végigkísérte az idióta három puszis köszönési mód és elméletileg olyan embereket is így kellett volna üdvözölnöm, akikkel akkor találkoztam először. Hagyjál már! És még nekem kellett szabadkoznom, hogy bocsi, nem vagyok az a puszizkodós alkat. (Ráadásul, tegyük hozzá, ez a szokás egészségügyi szempontból sem volt túl biztonságos.)

Emlékszem, pár éve egy plázában mentem át egyik üzletből a másikba, tempósan sétáltam, tehát nem lődörögtem tanácstalanul. Egyszer csak a szemem sarkából látom, hogy a mellettem lévő feromonparfümös stand eladója utánam vetődik, ráfog a karomra és tolja a „Szianeharagudjérdekelesetleg..." kezdetű szöveget.

Nem hisztiztem, nem üvöltöttem le a fejét, csak ránéztem és hidegen, határozottan felszólítottam: „Ne-érj-hozzám!", majd mentem tovább. Szerencsére felhagyott a próbálkozással. Nem tudom, a főnökei utasították-e erre vagy ő volt ennyire lelkes, de szerintem ez a fajta promóciós taktika semmiképp sem elfogadható.

Egy hölgyismerősöm nemrég egy kollégájára panaszkodott: soha nem voltak bizalmi viszonyban, a lány tartotta is a távolságot a férfitól, mire az egyik nap fogta magát és, mint egy taknyos gyereknek, megborzolta a gondosan elkészített kontyát. Én valószínűleg reflexből azzal a lendülettel vágtam volna tökön az illetőt, de hát nem vagyunk egyformák.

Én azt mondom: nem kell átesni a ló túloldalára, mint egyes esetekben a #metoo mozgalom toxikus képviselői, de úgy érzem, senkinek nem lenne szabad megsértődni azon, ha valaki kikéri magának a kéretlen érintéseket hétköznapi társas szituációkban.

Nyitókép: Shutterstock