A kikényszerített szeretet kiábrándító valósága...

Ki ne találkozott volna már olyan jelenettel, amikor egy kisgyereket kérlel a felnőtt rokon, hogy ölelje meg? Vagy kinek a szülei ne presszionálták volna akkor, amikor kicsi volt, hogy adjon puszit az idős néninek, mert így illik? Bár sose láttad még, a rokonod, a rokonoknak pedig puszival köszönünk. Igen, akkor is, ha már mindjárt sírsz, mert annyira félsz a fejhangon feléd visítozó öregasszonytól.

Legutóbb pedig a villamoson utazva néztem végig, ahogy egy anyuka áll egy babakocsival, majd egy teljesen random bácsi benyúl a babakocsiba, hogy megfogdossa a pici pocakját. Hiszen olyan cuki, nem lehet kibírni, muszáj megfogdosni azt a kis édi, husis combocskát! Meg a nagy lóf*szt.

Sok szülő, nagyszülő, rokon, szomszéd vagy vadidegen gondolja úgy, hogy a gyerek, mivel gyerek, és kicsi meg aranyos, korlátlanul fogdosható. Hogy mindenki közeledését feltétel nélkül el kell fogadnia. Mert az illem azt diktálja, hogy nem utasítunk vissza üdvözlő puszit, meg mert a felnőtt amúgy is jobban tudja.

Azonban -ahogy a felnőtteknek, úgy a gyerekeknek is vannak határaik. És úgy gondolom, ahogy egyetlen idős bácsi vagy néni sem megy oda egy vadidegen ötvenes pasihoz a metrón, hogy kedvesen megcsipkedje a pofiját, ugyanúgy teljesen nonszensz az, hogy ezt rengetegen megteszik egy tipegővel. Sőt, az sem normális, ha a gyerek - bármilyen korban - határozottan kijelenti, hogy nem kér most az ölelésből, a rokon csak azért is megteszi, vagy elkezd lelki terrort alkalmazni, hogy mégiscsak megkapja a várva várt ölelést.

Nem szeretem, ha megölelnek. Nem szeretem, ha csak úgy megérintenek, és minden egyes alkalommal lefagyok, amikor valaki, akár csak barátilag is végigsimítja a hátam vagy a karom. A "szeretlek" szóval is hadilábon állok, nehezen jön a számra, és amúgy is nehezen fejezem ki az érzelmeimet. Különösen, ha valamelyik családtagom közeledik felém.

Azonban megszoktam, hogy ez nem szeretem kérdése, hanem kötelező program. Ezer meg egy alkalommal fordult elő, és fordul elő a mai napig, hogy a nagyanyám felhív telefonon, elhord mindennek, amiért nem keresem őt magamtól. Miután végzett, jöhet is a következő napirendi pont, ami mindig így hangzik: "örülsz, hogy felhívtalak? Mondd, hogy örülsz! Hiányzom? Mondd, hogy hiányzom. Szeretlek! Te is mondd, hogy szeretsz!" - jöhet is az egymilliót érő kérdés: vajon miért nem keresem?

Úgy nőttem fel, hogy ha nem viszonoztam egy szeretleket vagy egy hiányzolt (vagy egy puszit és ölelést), azonnal robbant a bomba. A családom egy emberként ugrott rám, hogy miért utálom őket, és kötelességem feltétel nélkül szeretni mindegyiküket, így már korán megtanultam úgy tenni, mintha... Megtanultam, hogy ha valaki szeret engem, akkor őt nekem is szeretnem kell, még akkor is, ha ösztönösen egy teljesen más érzés jönne elő belőlem. Megtanultam úgy kimondani a szeretlek szót, hogy bár egyetlen porcikám sem kívánta, és fizikailag rosszul voltam tőle, erre senki nem tudott volna rájönni. Megtanultam, hogy az érzelmeim nem az enyémek, hanem azoké, akik maguknak akarják. Megtanultam, hogy a testem az enyém, de ez nem jelenti azt, hogy rendelkezhetek is felette.

Nyitókép: Shutterstock