Újra gyenge, túlsúlyos tininek érzem magam - A covidfertőzés utóhatásait nyögi a testem

Nemrég végigfutott a családomon a járvány, így törvényszerű volt, hogy én sem maradok ki belőle. A vírusnak legalább volt annyi humorérzéke, hogy pont a februárban kivett két napnyi szabadságomra időzítse a tetőpontot, hogy törölni kelljen a már régóta tervezett, leszervezett kis hegyi kiruccanást. Nájsz. Míg a párom, anyám és a többiek egy-két nap alatt legyűrték a betegséget, én másfél hétig szenvedtem tőle, mert a covid megtette azt a szívességet, hogy minden napra csak egy tünettel nehezítette meg az életemet.

Az első nap még csak a torkom fájt, majd ahogy elmúlt, jött a migrénes fejfájás, ami éjszakára hőemelkedéssé alakult, hogy a rá következő nap arcüreggyulladásban manifesztálódjon. Jött még köhögés, levertség, izom- és ízületi fájdalom, orrfolyás és orrdugulás, naphosszat tartó tüsszögőroham és amikor azt éreztem, itt a vég, egy csapásra elmúlt minden. Próbálkozhattam többféle gyógyszerrel, tablettával, forró itallal, teával, cseppekkel vagy inhalálással, semmi eredmény.

Szóval a másfél hetes kényszerpihenő után vissza akartam térni a normális kerékvágásba. Ez a munkába járást, a szórakozást, a barátokkal való találkozást és a heti háromszori edzést jelentette. Eleinte nem tapasztaltam semmi változást, nem éreztem, hogy gyengébb lennék, erőtlenebb vagy fáradtabb, persze nyögtem a tünetek utóhatásait, de már egyre jobban voltam, a színem is visszajött, ahogy egyesek "kedvesen" megjegyezték.

A sokk az edzőteremben ért. A heti három edzésből egy a kardióról szól, a többin erősítek, ilyenkor csak az erőnlétemet, az állóképességemet szeretném szinten tartani. Evezőpad, futópad, kis spinningszerű biciklizés, és levezetésnek séta vagy húsz perc az elliptikuson. Ez utóbbi baromi jó ha filmezne az ember. Megérkeztem a terembe, átöltöztem és a bemelegítés után leültem az evezőgéphez, mint előtte már oly sokszor és tempózni kezdtem.

Kettő vagy három húzás után viszont azt éreztem, hogy lefordulok az evezőpadról. Szédülni kezdtem, úgy kapkodtam a levegő után mint egy asztmás, akinek gyalog kell felsétálnia a tizedik emeletre, és már csillagokat is láttam, mint Tom a rajzfilmben, mikor Jerry fejbe vágja valamivel. Meg kellett álljak, de felállni már nem mertem, mert biztos voltam benne, hogy összerogyok. Pár perc után normalizálódott a helyzet, éreztem, ahogy lenyugszom és már volt erőm lábra állni.

Otthagytam az evezőgépet és felálltam a futópadra, hogy egy könnyű sétával vezessem fel az edzést. Negyedórát gyalogoltam, vártam, de nem jött a remegés, nem szédültem és a levegő is akadálytalanul jutott be a tüdőmbe. Okés, lehet hogy pillanatnyi rosszullét volt, vércukor vagy valami gebasz volt, de most már jó, gondoltam. Felültem a biciklire, beállítottam a programot, és tekerni kezdtem. Öt perc után jött az első keményebb szakasz, megkapaszkodtam, felálltam a pedálra és tempózni kezdtem. Két "lépés" után megint rám tört a rosszullét.

Olyan lendülettel ültem vissza, hogy azt hittem, felborulok. Ez nem játék. Nem hazudok, ott a kondiban akkor elöntött a pánik. Korábban lazán letoltam a kardiós gyakorlatsort, sőt azt éreztem hogy képes vagyok fokozatosan kitolni a határaimat, de most, mintha újra százkilós, túlsúlyos tini lennék, aki képtelen bármilyen mozgást rendesen megcsinálni. Hazamentem és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy az influenza vagy a covid, bármi is volt az, durván megviselte a testemet.

A második sokk a következő nap ért, amikor megcsúsztam az idővel a reggeli készülődés során és rohannom kellett a buszhoz. Már amikor siettem lefelé a lépcsőn, akkor éreztem, hogy nem kerek minden, de nem tudtam ezen gondolkozni. Két percem volt kiszaladni a megállóba, ami amúgy öt perc kényelmes sétára van, szóval nem nagy táv, máskor is lefutottam már, sima ügy.

A vizsgálatok nem mutattak ki semmit, legalábbis semmi rendelleneset, pláne nem halálosat, viszont ahogy a fentieket elmeséltem a dokinak, nem szolgált megnyugtató válasszal. Azt mondta, ezek sajnos posztcovidos tünetek, próbáljak lassan visszatérni a korábbi szokásaimhoz, óvatosan eddzek, de ha tehetem, most inkább ne erőltessem meg magam. Sétáljak, kiránduljak, mérjem fel újra, hol is vannak a testem határai, hol vannak az új határok.

Úgy érzem magam, mintha egy másik testbe kerültem volna, egy gyengébb verzióba, és mindaz a munka, amit az évek során beletettem, egy pillanat alatt vált semmivé.

Nyitókép: Shutterstock