Rettegek az elmúlástól, ezért a könyvekbe menekülök a saját gondolataim elől

Időről időre változik, hogy mikor melyik kerül a fókuszba, és jelenleg a könyvek vannak soron és úgy falom azokat, mintha muszáj lenne. És hogy őszinte legyek, muszáj is, mert amint egyedül maradok a gondolataimmal és nincs, ami lekösse a figyelmemet vagy háttérbe szorítsa a gondokat, azonnal rám telepszik a melankólia.

Tudom, mi ennek az eredője, mégpedig az elmúlástól való félelem, az attól való reszketés, hogy elveszítem mindazt, amim van. Itt nem csak az anyagi dolgokra gondolok, a pénzre, az értéktárgyakra vagy a munkára. Ezek egyike se foglalkoztat, lesz másik telefon vagy állás, mindegyik pótolható, de egy szerető, biztonságot nyújtó párkapcsolat vagy a közös élmények nem helyettesíthetők.

Félek, hogy lemaradok valamiről, hogy nem élem meg a következő programot, a nyaralást vagy a várva várt koncertet. Elsősorban nem a véletlen balesetektől rettegek, hanem a betegségektől. Kisgyerekként hipochonder voltam. Nem egy folyamat eredményeként lettem az, hanem egy csapásra váltam azzá, legalábbis így emlékszem. Imádtam a Vészhelyzetet, néztem a Doktor House-t, ám hirtelen már odasandítani sem mertem rájuk.

Bármilyen betegségről is volt szó, azonnal beképzeltem, keresni kezdtem magamon a tüneteket, és ha találtam valamit, rögtön halálfélelem kerített hatalmába. Anno még nem tudtam, hogy ezt kezelni lehet, sőt kell is, ezért magamban próbáltam megküzdeni vele, és már kisgyerekként is a könyvekben, számítógépes játékokban, filmekben és a tévézésben találtam meg a menedéket. Aztán ahogy jött a gimi, majd az egyetem, és szembesültem valódi problémákkal, a hipochondria a háttérbe szorult és azt hittem, sikerült legyőzni.

Valamikor tavaly nyáron, amikor Grazban voltunk és épp reggeli után ültem a vécén, hirtelen belém hasított az ismerős érzés, hogy bármelyik percben elveszíthetek mindent. Minél jobban próbáltam elhessegetni, annál nagyobb pánik lett úrrá rajtam és éreztem, ahogy erőteljesen a torkomban dobog a szívem, homályosodik a látásom... mintha újra tini lettem volna, aki a vizsgadrukk hevében leájul a folyosó padjáról.

Ennek már több mint fél éve, de folyamatosan visszatérnek ezek a gondolatok, vagyis egy konkrét, hogy bármikor vége lehet az életemnek. Hogy nem élem meg a tervezett nyaralást. Ebből aztán leágaznak további gondolatfonalak, és mire észbe kapok, már azon pörög az agyam, hogy miként búcsúzom el a szeretteimtől a halálos ágyamon, kinek a szemébe nézek majd bele utoljára, hogyan válasszak édesanyám vagy a szerelmem között...

Ilyenkor nem egyszer felpofoztam már magam, muszáj, hogy kizökkenjek, ha netán egyedül maradnék a gondolataimmal. Azért, hogy elejét vegyem ennek az eshetőségnek, non-stop szól a zene a fülemben, ha nem dalok mennek, akkor podcastek, ha viszont van rá lehetőség, akkor olvasok. Megállás nélkül. Persze imádok olvasni, bele tudok szerelmesedni egy-egy könyvbe, felfedezni írókat, történeteket, izgulni a szereplőkért, vagy együtt sírni velük és végső soron a szókincsemet is bővítem, de ezek mind csak járulékos adalékok.

A legfőbb szempont, hogy kikapcsoljon az agyam, hogy elmenekülhessek a valóság elől, vagyis... inkább saját magam elől. Tudom, hogy ez csak tüneti kezelés, és amíg nem nézek szembe a mulandóság megmásíthatatlan tényével, és nem rakom helyre magamban mindezt, addig itt lesz velem ez a teher, ami egyre súlyosabban nehezedik majd a vállaimra, és egy idő után már a jelent sem leszek képes élvezni.

Nyitókép: Shutterstock