Hipochondria: a betegség, ami tönkreteszi az életemet - Így bánj velem, ha segíteni szeretnél!

betegség hipochondria magazin
Ha egy hipochonder újabb és újabb tünetekre panaszkodik, a környezete általában csak legyint egyet vagy kineveti. Így vagyok ezzel én is, és borzasztóan bánt, ha nem figyelnek oda a szenvedésemre. Még akkor is, ha a problémáimat nem feltétlenül fizikai baj, csak az agyamban lévő zűrzavar okozza. A hipochondria ugyanis nem halálos, de annyit biztosan állíthatok: megkeseríti az ember életét és a folyamatos stressz egy idő után egyéb betegségekhez vezethet. 

Bár mindig is szorongó gyerek voltam, az egyre súlyosbodó hipochondriám - amit amúgy ma már kedvesebben: egészségszorongásnak nevez a szakírodalom - a húszas éveim elején vált egészen elviselhetetlenné, amikor a családba került a Nagy egészségkalauz című könyv, amit érdeklődéssel olvastam, és a többszáz betegség közül jópárral rögtön azonosulni tudtam. Mivel akkor még otthon laktam, a folyamatos szédülésemmel, zsibbadásaimmal és rossz közérzettel édesanyám vitt el orvoshoz.

Egy neurológiai és pszichiátrai vizsgálat után megszületett a diagnózis: generalizált szorongásban szenvedek, amelynek a folyamatos testi tünetek is a részei. A javulást ugyan nem a gyógyszerek és a terápia hozták meg, inkább az, hogy olyannyira elmerültem a főiskolai bulis életben, hogy még szorongani is elfelejtettem. Azt gondoltam, egy életre magam mögött hagytam a problémát, de túl optimista voltam.

A hipochondria és az azzal járó szorongás azóta is fel-felbukkanó hű társam, és ha egyszer elkap a mókuskerék, hónapokon keresztül újabb és újabb betegséget "képzelek" be magamnak.

Forrás: Shutterstock

A folyamatosan orvoshoz járó hipochonderekkel ellentétben én inkább az elkerülő típus vagyok, inkább hónapokig, sőt, évekig stresszelem magam, minthogy szakemberhez forduljak. Persze - ha már nagyon fáj valamim - olykor elkerülhetetlen a vizsgálat, de őszintén szólva mindeddig egyik "halálos betegséget jelző" tünetem mögött sem találtak különösebb szervi okot, így rendszerint pszichológust, pszichiátert javasolnak.

A hipochondriám azonban nem csak az én életemet keseríti meg, a környezetemnek se könnyű velem, akinek, ugye, mindig van valami baja. Néha, némán tűrik a panaszáradatomat, de előfordul, hogy csúnyábban rámförmednek, hogy hagyjam már abba a folyamatos tünetgyártást, és hozzáteszik, mindenkinek van baja, mindenkinek fáj valamije, de nem mindenki parádézik ezzel folyamatosan.

Nos, én lennék a legboldogabb, ha ezt csak úgy abba lehetne hagyni és egy varázsütésre eltűnnének a rossz gondolataim, ha néha kicsit felengedne a bénító feszültség és nem a szorongásoldó lenne a legjobb barátom a bajban, ami nem hogy nem megoldás, de újabb szorongásokat generál.

Ilyenkor a megnyugtató szavak sem biztos, hogy segítenek, de jólesik, ha megértik, hogy szenvedek és nem képzelt beteg vagyok, csupán más a betegségem, mint amire gondolok, a neve: hipochondria.

Többször azt a tanácsot kapom, menj orvoshoz, az majd megnyugtat. Ez így is van, de ahogy megnyugszom, hogy agydaganatom éppen nincs, és a szorongástól szédülök állandóan, egy-két nyugis nap után máris bőrrákot vagy közelgő szívinfarktust "diagnosztizálok" magamon és újra biztos vagyok abban: itt a vég.

Ha ez nem lenne elég, ahogy magamért, úgy a páromért, a szeretteimért is aggódok, az ő tüneteik mögött is mindig halálos betegséget sejtek, még akkor is, ha ők szinte ügyet sem vetnek rá, hiszen tudják, majd elmúlik.

Nos, igen: minden elmúlik, legkésőbb velünk együtt.

Te hipochonder vagy?

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.