Hipochondria: a betegség, ami tönkreteszi az életemet - Így bánj velem, ha segíteni szeretnél!

Bár mindig is szorongó gyerek voltam, az egyre súlyosbodó hipochondriám - amit amúgy ma már kedvesebben: egészségszorongásnak nevez a szakírodalom - a húszas éveim elején vált egészen elviselhetetlenné, amikor a családba került a Nagy egészségkalauz című könyv, amit érdeklődéssel olvastam, és a többszáz betegség közül jópárral rögtön azonosulni tudtam. Mivel akkor még otthon laktam, a folyamatos szédülésemmel, zsibbadásaimmal és rossz közérzettel édesanyám vitt el orvoshoz.

Egy neurológiai és pszichiátrai vizsgálat után megszületett a diagnózis: generalizált szorongásban szenvedek, amelynek a folyamatos testi tünetek is a részei. A javulást ugyan nem a gyógyszerek és a terápia hozták meg, inkább az, hogy olyannyira elmerültem a főiskolai bulis életben, hogy még szorongani is elfelejtettem. Azt gondoltam, egy életre magam mögött hagytam a problémát, de túl optimista voltam.

A hipochondria és az azzal járó szorongás azóta is fel-felbukkanó hű társam, és ha egyszer elkap a mókuskerék, hónapokon keresztül újabb és újabb betegséget "képzelek" be magamnak.

A folyamatosan orvoshoz járó hipochonderekkel ellentétben én inkább az elkerülő típus vagyok, inkább hónapokig, sőt, évekig stresszelem magam, minthogy szakemberhez forduljak. Persze - ha már nagyon fáj valamim - olykor elkerülhetetlen a vizsgálat, de őszintén szólva mindeddig egyik "halálos betegséget jelző" tünetem mögött sem találtak különösebb szervi okot, így rendszerint pszichológust, pszichiátert javasolnak.

A hipochondriám azonban nem csak az én életemet keseríti meg, a környezetemnek se könnyű velem, akinek, ugye, mindig van valami baja. Néha, némán tűrik a panaszáradatomat, de előfordul, hogy csúnyábban rámförmednek, hogy hagyjam már abba a folyamatos tünetgyártást, és hozzáteszik, mindenkinek van baja, mindenkinek fáj valamije, de nem mindenki parádézik ezzel folyamatosan.

Nos, én lennék a legboldogabb, ha ezt csak úgy abba lehetne hagyni és egy varázsütésre eltűnnének a rossz gondolataim, ha néha kicsit felengedne a bénító feszültség és nem a szorongásoldó lenne a legjobb barátom a bajban, ami nem hogy nem megoldás, de újabb szorongásokat generál.

Ilyenkor a megnyugtató szavak sem biztos, hogy segítenek, de jólesik, ha megértik, hogy szenvedek és nem képzelt beteg vagyok, csupán más a betegségem, mint amire gondolok, a neve: hipochondria.

Többször azt a tanácsot kapom, menj orvoshoz, az majd megnyugtat. Ez így is van, de ahogy megnyugszom, hogy agydaganatom éppen nincs, és a szorongástól szédülök állandóan, egy-két nyugis nap után máris bőrrákot vagy közelgő szívinfarktust "diagnosztizálok" magamon és újra biztos vagyok abban: itt a vég.

Ha ez nem lenne elég, ahogy magamért, úgy a páromért, a szeretteimért is aggódok, az ő tüneteik mögött is mindig halálos betegséget sejtek, még akkor is, ha ők szinte ügyet sem vetnek rá, hiszen tudják, majd elmúlik.

Nos, igen: minden elmúlik, legkésőbb velünk együtt.