Gyűlölt kötelezőből óriási kedvenc lett Szabó Magda

Emlékszem, hogy amikor az érettségire készültünk, akkor a kortárs tétel nálunk Szabó Magda volt, akinek bevallom, egyik művét sem olvastam el vagy végig akkoriban. Nem volt szimpatikus, nem tetszettek a kusza történetek és az oldalhosszúságú mondatok. Beletörődtem a tanárnő választásába és reménykedtem, hogy a húzásnál majd sikerül elkerülnöm az írónőt és mázlim volt, Mikszáth Kálmán paraszti történetei amúgy is közelebb álltak a szívemhez.

Nemrég viszont felfedeztem Szabó Magdát. Arra már nem emlékszem, miért és hogyan került a kezembe Az ajtó, talán egy színházi előadás kapcsán, a lényegen nem változtat: elolvastam. Reveláció volt, ugyanis elemi erővel hatott rám a történet, a két főszereplő kapcsolata és sorsa, az elkerülhetetlen, szívbe markoló lezárás. "Ez Szabó Magda?" – tettem fel magamban a kérdést. Ezt hagytam ki anno? Mi nem tetszett benne?

Szabó Magda már nem volt kötelező számomra, én pedig elkezdtem falni a könyveit. Az ajtó után következett az Abigél, amit alig két nap alatt kiolvastam. Annyira magával ragadott a történet, hogy az utolsó száz oldalt Grazból hazafelé, az autóban szívtam magamba, és még az sem érdekelt, hogy tudtam, nem bírok autóban olvasni. Ahogy kellett, a megállás után jött is a szédülés és a fejfájás.

De megérte! Az Abigél egy csodás történet, és annyi rétege van, annyi mindenről szól és annyira sok élethelyzetben szíven találhatja az olvasót, hogy értem, miért szeretik ilyen sokan. Mást ért meg belőle egy tini és mást egy felnőtt, máshogy csapódik le a sztori egy lánynak és máshogy egy fiúnak. A kirekesztettség érzése, az összetartozás, a barátság ereje és a biztonságunk, a létezésünk törékenysége mind-mind vastag ecsetvonások ezen a vásznon.

A harmadik könyv a Freskó volt, amelyet nemcsak a rövidsége, hanem szerteágazó cselekménye miatt napok alatt kiolvastam. Szabó Magda alig pár száz oldalba belesűrítette egy egész család életét, és miközben a történet a jelenben egy napot ölel fel, a múltban évtizedeken át barangolunk. A Freskó olyan, mint egy számvetés, a halál előtti utolsó napokra jellemző rendszerezés, amikor megbánjuk tetteinket, vagy éppen azt, amihez nem volt bátorságunk.

Szabó Magda nemcsak ebben a regényében, de itt különösképpen megmutatta, milyen mesteri módon képes felépíteni egy történetet, hogyan bontja ki az események összegubancolódott fonalát, milyen aprólékosan képes megrajzolni a szereplői jellemét és arcát, és szinte filmszerű hatást kelt, ahogy ő mesél. Mert mesél, mintha az unokája ágya mellett ülve, ölében a könyvvel, nyugodt hangon varázsolná álomvilágba a gyermeket.

Nem tudom, mi lett volna, ha gyerekként végigolvasom bármelyik könyvét, lehet egy szót sem értettem volna belőle, lehet már akkor magával ragad, de most, hogy rátaláltam, nem tudok betelni a történeteivel és már az örömmel töltene el, ha fele annyira jól tudnék "mesélni", mint ő.

Nyitókép: Shutterstock