Kikérem magamnak, hogy másodrendű polgár vagyok a családunk életében

Az elején szeretném tisztázni, hogy nagyon szeretem a feleségemet és csodás édesanyának tartom. Azt is leszögezném, hogy ezzel a levéllel semmiképpen sem az a célom, hogy bántsam őt vagy bíráljam. Valószínűleg pont ezért nem is álltam még elé és nem vallottam meg neki, mit is érzek, inkább itt és most, amolyan „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" módon próbálok könnyíteni a lelkemen és „kihiperventilálni" magam.

De, mi is az én bajom? Mi késztetett arra, hogy egy nyílt levélbe panaszkodjak, ahelyett hogy otthon oldanám meg a feleségemmel a problémát?
Egyetlen mondatban megfogalmazva:

És nem, nem arra akarok kilyukadni, hogy a feleségem a kislányunk születése óta kevesebb időt szentel nekem, hanem arra, hogy a gyermekünk életében nem lehetek jelen olyan módon és olyan minőségben, ahogyan szeretném.

Nem az a bajom, hogy elhanyagol a feleségem

Lehet persze, hogy én vagyok rosszul összerakva és más férfiak örülnek annak, ha a baba születését követően minden feladatot a feleségük lát el, nekik pedig szinte semmi dolguk a gyerekkel. Én azonban pont ezt sérelmezem. Igen, ki merem jelenteni, hogy nagyon sérelmezem!

Sérelmezem, hogy az esti fürdetéssel nem vár meg a feleségem.
Sérelmezem, hogy annak ellenére, hogy a babánk már tápszeres, egyetlen etetést sem enged át nekem még most sem.
Sérelmezem, hogy amikor éjjel felébred a kislányunk, én nem mehetek át hozzá, csak ő.
Sérelmezem, hogy még azt is felügyeli, hogyan ringatom vagy játszunk együtt.
Sérelmezem, hogy nem lehet soha csak apa-lánya idő, amikor csak ő és én vagyunk – akár egy séta, egy játszóterezés, egy délutáni altatás hétvégén.

Tudom, furán, sőt csúnyán hangzik, amit mondok – ezért sem merek a feleségem elé állni ezzel a problémával. Hiszen mit mondjak neki?

Vagy essek neki, hogy kisajátít minden meghitt pillanatot?

Nem akarom bántani a feleségemet, de úgy érzem, hogy teljesen rácuppant a gyerkőcre. Éjjel-nappal vele van és senkit nem enged a közelébe. Mindentől és mindenkitől óvja, még tőlem is! De hát könyörgöm, én vagyok az apja!!!

Miért kell minden fürdetést úgy időzíteni hétköznap, hogy még a hazaérkezésem előtt végezzenek, hétvégén pedig arra hivatkozni, hogy azért ne legyek bent, mert kicsi a fürdő. Menjen ki ő! Elvégre hétköznap mindig anyás fürdetés van, én miért ne fürdethetném hétvégén? És miért ne altathatnám? Miért ne pelenkázhatnám?

Nem akarom bántani a feleségemet tényleg, de nagyon szeretnék több időt tölteni a kislányommal... hogyan érhetném ezt el?

Jelenleg fogalmam sincs arról, mi a megoldás, csak a hónapok alatt felgyűlt sérelmeimet érzem, amelyeket legalább most leírtam. Remélem, ettől egy kicsit jobb lesz majd...

D. R. levelét Szépvölgyi Izabella szerkesztette.

Nyitókép: Shutterstock