Ha utálok shoppingolni, nem is vagyok igazi nő?

Viccek, filmek és beszélgetések állandó témája, hogya nők imádnak shopingolni. Ez pedig valóban így van, hiszen a barátaim zöme sem a rezsi kifizetése miatt várja a fizetésnapot, hanem mert már előre eltervezték, mi mindent fognak összevásárolni maguknak.

Szerintem zömében felesleges porfogót, szerintük kincseket.

Persze nem mondom azt, hogy engem soha nem csábít el egy-egy vicikvacak, és azt sem állítom, hogy soha nem volt a szekrényemben teljesen feleslegesen megvásárolt, sosem viselt, még bolti cimkés ruha, így nem jelenthetem ki, hogy amit én megveszek, annak feltétlenül hasznát is veszem, de egyre inkább közelítek ehhez. Tehát: csak azt veszem meg, amire TÉNYLEG szükségem van. Hogy miért?

A legfőbb ok nyilvánvalóan a spórolás lehetne, de nálam nem csak és főleg nem erről van szó, pláne, hogy alapjáraton nem vagyok egy takarékos típus és felesleges kacatok begyűjtése nélkül is mindig elfogy a pénzem. Azt azonban, hogy nem a hónap közepén történik ez, annak köszönhetem, hogy számomra igazi szenvedés, valódi nyűg a vásárlás.

Ha muszáj beszereznem valami új holmit, már előre utálom azt a napot, amikor belevetem magam az üzletek forgatagába. Mondhatnátok, rendeljem meg neten, de én régimódi vagyok, nekem muszáj látnom, megfognom, felpróbálnom azt, amit megveszek. Tudom, hogy ha a megrendelt ruha nem jó, visszaküldhetem, de a fenének kell még egy felesleges macera.

Így aztán a legtöbbször offline vásárolok, amire azonban egyáltalán nincs jó időpont. Nyáron gyűlölöm, hogy meleg van és az izzadt testemre próbálom felrángatni a szűk farmert vagy pólót, télen még borzasztóbb ez, amikor a télikabáttól, csizmától is meg kell szabadulni.

Ismerőseim, barátaim néha viccesen meg is jegyzik, milyen nő az, akinek a ruhavásárlás nem maga a földi paradicsom, hanem szenvedés, de mostanra elfogadták, hogy ez az a program, amin biztosan nem veszek részt. Pont elég a saját nyűglődésem, semmi szükségem arra, hogy mások ruhapróbájához is asszisztáljak.

Borbás Réka