A túl nagy csend mindig gyanús, avagy hogyan lett a fiamból zebra

Álltam a szoba ajtóban és szó szerint összeestem a röhögéstől. A röhögéstől, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehetett másnak nevezni: nem volt nevetés, kacagás, nőies kacaj, nem. Masszív sírva röhögés volt. A látványt egyszerűen nem tudtam feldolgozni.

A fiam ült a szobája közepén teljesen meztelenül, a homloka hajvonalától a lábfejéig vastag fekete csíkokkal bemázolva. Kezében a legvastagabb, legfeketébb alkoholos filcemmel, arcán boldog, az alkotás örömétől büszke, fülig érő vigyorral közölte velem a kérdésre:

- Hát te meg mit csináltál?

- Látod, anyucikám? Zsombor zebra!

Nos, igen, láttam. Láttam, hogy Zsombor zebrává változott. Ezzel egyidőben, két másik dolgot is láttam. Az egyik, a lelki szemeim előtt megjelenő képsorozat, ahogy az egyszem pici fiam örömmel kigondolja, ő most alkotni fog. A gondolatot tett követte, neki vetkőzött, a ruháit szépen kisimítva letette az ágyán, leült a vastag szőnyegre és neki látott kimázolni magát. Hogy honnan szerezte meg hozzá a filcemet, fogalmam sem volt, soha nem hagytam szem előtt, de a kérdés nem is ez volt.

A másik, ami átsuhant az agyamon, hogy ennek a művészi tevékenységnek az eredménye egyhamar nem kerül le a gyerek bőréről, még ha körömkefével sikálnám, akkor sem. Mire a végére értem a gondolatmenetnek, összekapartam magam annyira, hogy a fiam mellé kúsztam.  

- Gyönyörű zebra vagy, kisfiam. Nagyon szépen megrajzoltad - simogattam meg örömtől fénylő kis arcát.

- Most nem láttál át a falon, igaz anya? - kérdezte diadalmas tekintettel. - Elképzeltem, hogy egy nagy lufiban vagyok és te nem láttál át rajta.

- Valóban nem láttam most, hogy mit csinálsz.

Forrás: Shutterstock

Láttam, milyen fontos ez most a gyerkőcnek, hogy sikerélménye a maximális legyen, nem mondhattam el neki, hogy éppen azért jöttem át, mert túl nagy és túl gyanús volt a csönd. A falon való átlátás története azért fontos, mert anyaként nyilván nem lehetek és nem is akarok folyton ott lenni, ahol a gyerekem, még akkor sem, ha apró, nem akarok rátelepedni, neki is jár az önmagával eltöltött idő. Figyelek, biztonságos körülményeket teremtek, mindössze két szoba és egy előszoba választ el bennünket egymástól ilyenkor.

Időnként átkiabálok, látom ám, mit csinálsz, s erre érkezett egyszer a felháborodott válasz: nem igazságos, hogy átlátok a falon. Ehhez képest most micsoda öröm volt a számára, lám, anya sem mindenható.Ettől megint nagyon kellett nevetnem, meg is jegyeztem neki, milyen jól csinálta. Meg sem kíséreltem, hogy megfürdessem, tisztában voltam vele, teljesen hiábavaló. Fogtam egy popsitörlőt, kicsit áttörölgettem az ominózus, vastag, fekete csíkokat, tűnődve szemlélve, még csak el sem maszatolódtak.

A délután és az este további részében a biztonság kedvéért inkább egy légtérben tevékenykedtem a kisfiammal, arra hivatkozva, eleget voltunk egyedül aznapra mindketten, csináljunk közös programot. Kitelepültünk a nappali közepére, kipakoltuk a létező összes rajz eszközünket: filctollakat, vastag, kicsi marokba illő színes ceruzákat, vízfestéket, temperát és egy tucat ecsetet. Gondoltam, ha már alkotni vágyott a csemete, folytassuk együtt.

Leterítettem egy hatalmas szemetesszákot a padlóra, ne legyen gond, ha bármi csöpög, letettem egy csomó papírt és nekiláttunk. Kuporogtunk a földön, én pingáltam a hangszerem díszítő mintáit, a fiam pedig csöndes elmélyüléssel festeni kezdett. Gyönyörű, színekben gazdag világ került ki a keze alól és észre sem vettük, lassan ránk sötétedett, eltelt a nap.

Másnap, az oviban, a biztonság kedvéért azzal köszöntem be az óvónéninek:

- Szia Judit, ma egy zebrát hoztam.

Nyitólap: Shutterstock