A nagymama, akinek lelke belehalt a társa elvesztésébe

Nagyanyám ekkor kinyitotta az ajtót - annak a szobának a bejáratát, ahol a kutya feküdt. És megpillantottam... Az állat egykor muris pofáján a halál torz vigyora ült. Fogai vicsorogva küzdhettek a kaszással még az utolsó pillanataiban is, mert még holtában is felhúzott ínnyel acsarkodott a kibírhatatlan fájdalommal szemben.

Az én kemény, nehéz fizikai munkában megedződött nagyanyám - akinek évek óta már csak ez az aranybarna szőrű keverék kutya volt a társa - megtörten állt az élettelen test felett. "Szundi örökre elaludt" - közölte velünk elhaló hangon a szemmel látható tényt. Keze megremegett, majd hirtelen ökölbe szorult. "Verje meg az Isten, aki ezt tette!" - suttogta fojtott hangon, a tehetetlen dühtől zaklatottan.

A rengeteg megpróbáltatás, melyeken keresztülment élete során, nem tudta megtörni a nagyanyámat, most azonban összeroppant. Ez az állat tartotta benne a lelket. Vele osztozott a hétköznapok örömein és bánatán. Büszkén veregette meg a hátát, amikor csaholó ugatásával elijesztette a portától a nemkívánatos idegeneket. Bár csak egy apró termetű keverék volt, mégis biztonságban érezte magát vele - ráadásul egész nap ott volt, akkor is, amikor senki máshoz nem szólhatott.

Most azonban nincs többé: kedves kis pofája már csak emlék marad - de még ezt az emléket is meggyalázta valaki, hiszen nincs olyan ember, akinek ne vésődne be az agyába a kínok közt kimúlt állat látványa. Hogy akadhatott bárki a Földön, akiben ez a mindig vidám, bohókás kutyus olyan gyűlöletet keltett, hogy ilyen kegyetlenül szabadult meg tőle?

Sohasem lett a régi.Nem tudta feldolgozni a történteket - utolsó társával, szeretett Szundijával együtt a régi énje is meghalt...

Nyitókép: Shutterstock