Egy kutya néha több szeretetet ad, mint az emberek!

Sokféle társunk lehet a magánéletben és a munkában. Férfiak és nők, idősebbek és fiatalok. És kutyák, akikkel ugyan nem tudjuk megbeszélni a nap történéseit, de mindig ott vannak.

Meghallgatnak, és úgy tudnak nézni, hogy biztosak vagyunk benne, minden egyes szót megértettek abból, amit elmeséltünk nekik. Jobban, mint egyes emberek. Mert figyelnek, csendben, mindenre. A hangunkra, a szívverésünkre. Nézik a tekintetünket, a mozdulatainkat, és érzik a rezgéseinket. A simogatásunkból tudják, hogy boldogok vagy szomorúak vagyunk, és azt is, mit kell tenniük annak érdekében, hogy eltereljék a figyelmünket és felvidítsanak.

Bár látszólag nem egy nyelvet beszél ember és kutya, mégis folyamatosan kommunikálnak, méghozzá egy sokkal mélyebb szinten. Az érzelmek szintjén, ahol már nem a szavak számítanak, hanem az, ami a szívünkből fakad. Azt hisszük, mi választjuk ki a kutya társunkat, hiszen mi mentünk el a tenyésztőhöz, az állatmenhelyre, mégis valószínűbb, hogy ők azok, akik mellénk szegődnek.

Lászlónak volt egy idősebb kutyája, akivel nap mint nap sétált, beszélgetett. A gyerekek felnőttek, elkezdték önálló életüket, a feleségével pedig elszoktak a hosszas eszmecseréktől. Maradt hát Bodros. Az életük együtt, egymás mellett volt kerek. Amikor a férfi reggel munkába indult, mindig elköszönt az állattól, aki az udvaron várta türelmesen, hogy a gazdája hazaérkezzen.

László gyalog járt a munkahelyére, és minden nap elment egyik ismerőse háza mellett, ahol egy szomorú szemű kutyus nézett ki a kerítés rácsai mögül. Úgy tűnt, ő már nem várja haza a gazdáját, hiszen nincs különbség aközött, hogy otthon van, vagy elment. Soha nem áll meg mellette, és nem játszik vele. Nem szentel neki figyelmet, csak odalök valamilyen borzalmas ételt meg vizet, aztán bemegy a házába. A bundája gubancos és koszos volt, láthatóan évek óta nem törődött vele senki.

Forrás: Shutterstock

Senki, kivéve Lászlót, aki minden nap megállt a kerítés mellett és megsimogatta. A kutya pedig hosszú idő óta először csóválni kezdte a farkát, mert érintést és szeretetet érzett. Aztán lassan megváltozott a tekintete is. Várni kezdte a reggeleket és a délutánokat, amikor a férfi megáll a kerítésnél, beszél hozzá és megsimogatja. Egyik nap nyitva maradt a kapu, de az is lehet, hogy sosem volt bezárva, csak a kutya észre sem vette, hogy elszökhetne.

Amúgy is, hova ment volna? Kihez? Most azonban volt célja, mert Lászlóhoz akart menni. A reggeli simogatás után követni kezdte a férfit, egészen a munkahelyéig, majd leült és várt. Órákon keresztül, míg a férfi fel nem bukkant. "Te meg hogy kerültél ide? Csak nem rám vársz?" - kérdezte meglepetten.

Ugatnia sem kellett, László tudta, hogy így van. Elkísérte és megvárta azt az embert, aki az egyetlen örömforrást jelentette az életében. A kapu másnap sem volt bezárva, így újra elsétált László elé. Két hét telt el így, mikor a férfi bekopogott az eb gazdájához, és megkérte, hadd vegye magához. Ő pedig könnyedén lemondott róla, úgyis csak nyűg volt a hátán. Az a kutya, amelyikben sokkal több szeretet van, mint a legtöbb emberben... Aki kitartóan, hűségesen várt a megmentőjére, akitől végre olyan kincseket kapott, amiket azelőtt soha.

A beszélgetés után szólnia sem kellett az új gazdájának, hogy menjen vele, mert az állat érezte, hogy most van itt utoljára, és egy jobb élet felé lépked. Egy pillanatra hátranézett, majd farkcsóválva rohant ki a kapun. Azóta László két kutyának mesél, kettőt simogat, sétáltat és szeret. Bodrost és Frufrut. A kutyát, aki szomorúsága ellenére még mindig tudott adni: figyelmet, hálát, hűséget, szeretetet.

Ferencz Gabriella novellája

Forrás: Shutterstock
Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?
Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. :)

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?